A csönd lelke.

Te arra tanítottál, hogy a csöndnek lelke van és most, hogy nem vagy már értem mire gondoltál. Némán ülök és nézem a suhanó tájat. Azt a tájat, ami befogadott téged. A földet, melynek szőlő és permet íze van. Barna színű, szikár talaj. A víz melybe élet keveredik és talán a bor ízét is érezni benne. A kettő egyveleg ott van a koporsódba. A virág szirmai bár elhervadnak, de minden évben ismét nyílnak. Az esőből újabb felhők lesznek. Bárány felhők. Majd a végtelen nyugalommal a nap fénye színekre töri szét és áttetsző pompába burjánzik ki az égboltra.

A csönd lelke most néma, kietlen, mint a te sírod is az. A sírásók elmentek, kőműves épp most tette le a kezembe az utolsó számlát. Az angyal, amit kértem tőle már itt van előttem. Nézem a kiforgatott követ. A kort, egy számot, amig éltél. És már nem mesélsz többet. Csak a csönd mesél helyetted. Az idő és annak emléke.

A lepel, ami rajtad volt most esti lepelként terül szét a táj fölött. Mikor utaztunk az autóba és órákig a tájat és az égboltot néztem. Sokszor egyévált a fáradtságtól már. Olyankor volt a legszebb. Mint amikor két szerelmes szív találkozik és búcsúzik el minden nap egymástól.

A csönd lelke itt ül mellettem sírod felett. Azt őrzőm és viszem tovább emlékként. Belőled, tőled, neked, általad. A néma halál is itt ül mellettem. Eljött az idő, tudom-mondtam. Mindig eljön. Hiába kérleli az ember, hogy még várjon egy kicsit. Pont akkor, pont ott, mindig eljön. 

A halál mindig pontos, a többi várhat, siethet, az idő is telik, az óra is ketyeg tovább a Föld sem fog megállni, hiába érezzük ezt. Csalódás. Érzéki csalódás mind. 

Vigyázz magadra odafent, ennyit kérek még tőled.