Egy hajszálon múlt

Ülök a Tuileriák kertjében. A Louvre felé vezető sugárutat szegélyező szilfák kellemes enyhet adnak a nyári forróságban. Fájón égetne a nap, ha a város polgárai nem gondolták volna fontosnak, hogy újraültessenek kilencvenkét hatalmas dús lombú fát, adakozásából, a kiszáradt régiek helyébe.  

Igaz, a lokálpatriotizmus nem mindig volt elég. 1944 augusztusában késélen táncol a város sorsa. A „fény városa” felett még horogkeresztes zászló lobog, a Hitlerhez hű Dietrich von Choltitz tábornok aláaknáztatja Párizst. Kétmillió lakos élete és egy történelmi város léte pecsételődhet meg. Németország már minden fronton vesztésre áll, Párizst csupán kétezer német katona tartja fogva. Ha elveszítik Párizst, a háborút is elveszítik.  

Mi lett volna, ha a végzetes parancs kiadása előtt nem jelenik meg Raoul Nordling svéd diplomata, hogy lebeszélje gyilkos tervéről a tábornokot? Ha sikerül az ördögi terv, a hidak a Szajnába omolva duzzasztották volna fel a folyó vizét, elárasztva a Concorde teret, az Invalidusok templomát vagy a Pantheont. Az Eiffel torony büszkén ég felé törő vasszerkezete is vízre hajolt volna, mint egy szomját oltó zsiráf. 

Ady Endre szerencsére már nem tudta volna meg, hogy a Párizstól vett könnyes búcsú színhelye, a Gare de l’ Est is romokban hever a többi pályaudvarral együtt. Ha a Párizsban született és élt svéd konzul nem keresi fel és győzi meg a német tábornokot tettének szörnyűségéről, ma nincs Louvre. Se üvegpiramissal, sem a nélkül. Ma nem vitáznának a polgárok arról, hogy szép-e a gúla, vagy elcsúfítja a főváros francia reneszánszt formáló, csipkés épületét, melyhez királyok, uralkodók sora tett hozzá mindig egy kicsit, míg elérte jelenlegi pompáját. Ma nem vitatkoznánk rajta, hogy az ördögi 666 üvegtábla töri-e meg a Nap és a Hold sugarait, vagy 673. 

Hol játszódna Dan Brown Da Vinci-kódja, ha Choltitz rosszul dönt? Nem állhatna Terka néni sem a Milói Vénusz csodálatos márványszobra alá és nem hívhatná lakodalomba illő - gyere te is ide Böske - kiáltással Bözsi nénit, hogy rajta legyen a János bácsi által készített kontrasztos fotón. Igaz, az ilyen jelenetek biztos nem hiányoznának a szebb napokat látott, szegény Vénusznak. Pedig elég bánatot okozott már neki az is, hogy elveszítette két szép karját, mellyel a – művészettörténészek szerint Aphroditéként – a trójai Parisztól kapott almát tartotta valaha.   

Mona Lisa is megúszta volna az előtte naponta elmasírozó embertömeget. Nem hallgathatná percenként a csodálkozó kiáltásokat, hogy milyen kicsi ez a festmény és még nem is látható valami jól az üveglap alatt. Nem csoda, hogy nem mosolyog. Mert nem mosolyog, még, ha azt állítják róla, hogy rejtelmesen görbülnek mosolyra ajkai. Különben is, lehet, hogy ő nem is Gioconda, hanem maga Leonardo látható a festményen. 

A Notre Dame-ot is külön akna repítette volna a levegőbe, maga alá temetve, a harangtornyot, ahol valaha Victor Hugo Quasimodoja élte siket napjait Esmeralda után vágyakozva. Könnycseppekként hullottak volna a porba a híres rózsaablak darabjai,  igaz, így nem perzselhették volna fel a 2019 évi tűzvész lángjai az Ȋle de la Citén épült székesegyház gerendáit. 

A város legmagasabb pontján álló Szent Szív katedrális kupolái, a dombról legörögve temették volna maguk alá a Montmartre bohém művész negyedét.  Semmivé vált volna Dali, Monet, Picasso, Van Gogh, Degas vagy Toulouse-Lautrec valamikori otthona. Eltűntek volna a dimbes-dombos utcák, a vidám mulatók, a Moulin Rouge, a Chat Noir. 

Lassan elindulok a Louvre felé, hálát adva a sorsnak, hogy Choltitz végül megértette morális felelősségét és jól döntött.