Nem felejtem el 

Elvira megitta a kávét és elmosogatta a csészét, amit évekkel korábban az egyik unoka hozott neki Prágából. A csészén Kisvakond egy lila szárnyú pillangót kergetett.

Azokra az időkre gondolt, mikor még náluk is gyerekek rohangáltak a lakásban. Néha nekimentek az asztal szélének, elbotlottak a Mama szőnyegében, sírtak, véreztek, szidták a tesót, de mivel volt otthon keksz és ragtapasz, Elvira könnyedén elboronálta a bánatot is, a vitát is. 

Mára már a gyerekei gyerekei is kinőttek a keksszel vigasztalódó korszakukból. Egyik érettségire készült, másik házasodni, harmadik a soros főbérlőjével szemben próbálta állni a sarat. Elvira mindig mindenről tudott, mert míg Magdinak, a szomszédasszonynak folyton csak azt válaszolták a telefonba a gyerekei, hogy nem történt velük semmi, Elvira pontos követője, szinte részese volt a család vígjátékainak, drámáinak és szappanoperáinak is: tudta, hogy Patrik mikor, hol és hogyan kérte meg Betti kezét, Ágika melyik történelemtétellel nem jut dűlőre, vagy hogy Karcsi jelenleg melyik kollégájától kap idegrohamot az irodában.   

És ma mind eljönnek személyesen is, és elmesélik a legújabb fejleményeket, mosolygott a Mamára Elvira, miközben nekilátott a panírozásnak. Olyan kellemes volt a februári időjárás, mintha már tavasz lenne, ezért előző nap elballagott a piacra húsért. Élvezetes séta volt. Akkor vette észre azt is, hogy a kertben az aranyesőn pattogni kezdtek a rügyek. Örült, hogy a saját szemével láthatja. Nem tudható, hol lesz ő a virágzás szokott idejében, morfondírozott, aztán elhessegette a borzongató gondolatot és inkább a lába elé figyelt, hogy épségben meg tudja járni az útját.

Pogácsát is akart még sütni, meg rétest. Linzert már tegnap csinált. Valószínűleg minden el fog fogyni és ha nem, hát lesz mit csomagolnia a gyerekeknek. És ha még akkor is marad valami, majd visz Magdinak kóstolót. Ő szinte sose áll neki sütni, nincs miért, a gyerekei nem járnak erre.

Korán volt még, nagyon korán, az ablakon túl átláthatatlan feketében állt az utca, de már szombat volt és a névnapja. Szerencsés együttállás, ilyenkor mindenki ráér, tehát mindenki el is fog jönni hozzá, még Bettike is, aki a gyűrű elfogadása óta teljes jogú családtag volt. A gyűrűbe Elvira is beleadott, Patrik ugyan próbálta hárítani a felajánlást, de ha egy nagymama adni akar, akkor az ellen nincs apelláta! Emlékezett, így volt ez annál a prágai útnál is.

Sorban mártogatta a csirkemelleket a liszt-tojás-morzsa szentháromságba. Ahogy telt az idő és világosodott az utca, a konyhaablak előtt kirajzolódott a kert és a kerítés vonala. Elvira agyán átfutott, hogy tavasszal kezdeni kell majd valamit a lécekről lepergő festékkel. Megemlíti ma a gyerekeknek, valamelyiknek csak akad egy kis ideje segíteni neki rendbe tenni a kerítést. Ez elég rendes környék, nem kellene megvárni, míg a szomszédság teszi szóvá a dolgot. Magdi már így is elég sokat célozgat arra, hogy a gyerekek csak enni meg beszélni szoktak nála. Pedig ő tudja, ha megkérné őket, segítenének is. De miért kérje őket olyasmire, amit, ha lassan is, maga is el tud végezni? 

Az autók kicsivel tizenkettő előtt parkoltak le az udvarban meg a ház előtt. Szinte mindenki egyszerre tódult be az ajtón. Elvira ide-oda topogott a föléje magasodó ifjúság között. Még minden előttük áll, facsarodott el Elvira szíve. Nem csak a jó, a rossz is. A betegség, a lassúság, meg a magány, a Magdi-féle magány. Bár olyanokká csak nem válnak, mint a Magdi családja. Hiszen most is eljöttek hozzá és úgy ölelgetik, hogy majd beleroppan a csontja!

Virágot is hoztak, rengeteget, még Betti is meglepte egy csokorral. Mennyire drága gyerekek ezek! Igaz, Magdi gyerekei kifizetik a nagyobb számlákat, de egy öregasszony nem csak a kiadásaiból áll. Az is pont úgy vágyik a szeretetre, mint mindenki más. 

Minden vázája tele lett, még befőttesüveget is kellett elővennie. Csodálatos dolog, gondolta, hogy átélheti, mennyire ragaszkodnak hozzá. A temetőbe is biztosan visznek majd virágot, ha eljön az ideje, ahogy ő is szokta, de az mégsem ugyanaz. 

- Kell valamit segíteni, Mama? – harsogott át Karcsi a zsibongó szobán. A kopott karosszékben ült, szétvetett lábakkal. Alig fért bele. 

Ahogy a kiáltás elérte, Elvira rögtön a saját anyjára gondolt, a karosszék eredeti tulajdonosára, mert neki ő a Mama, az igazi Mama, és mikor a gyerekei gyerekei így szólították, mindig úgy érezte kicsit, hogy csal, végül is ő igazából nem a Mama, meg úgy is, hogy ez a megszólítás mégse indokolatlan, hiszen a Mama tényleg itt van velük a lakásban vagy kint a kertben a kedvencénél, az aranyesőnél, és nem kint a temetőben fekszik egy betonlap alatt – csak épp a gyerekek nem látják őt. 

Nem, nem kellett segíteni, minden a legnagyobb rendben volt. A kerítést természetesen megemlíthette volna, de meghagyta ezt a vendégség végére, nem volt annyira fontos. A gyerekek jóízűen ettek és közben egymás szavába vágva mesélték az utóbbi napok, hetek történéseit. Arról beszéltek, hogy a lánya macskája bezáratta magát egy pincébe, három napig kereste az egész környék. Aztán arról, hogy Ágikára pikkel a matektanár, Karcsi albérletében megint elromlott valami, Patrikék meg sehogy sem tudják eldönteni, hova menjenek nászútra. A séta a piacra, Magdi vagy a kifakadó aranyesőrügyek nem kerültek szóba.     

Legelőször Ágikáék köszöntek el, de őket rögtön követték Elvira fiai és menyei is, dobozokban a lehető legigazságosabban szétosztott mákosrétessel. Integetett nekik és visszatipegett a házba. A nászúttervekről akarta faggatni Patrikékat. Hátha csak egy kis támogatástól függ, hogy tudjanak dönteni. Ha így van, rajtam nem múlhat a dolog, gondolta.

Odabent nagy volt a csend. Azt hitte, talán meg akarják viccelni, mint kiskorukban, például ráugranak, ha belép, és majd’ fellökik a szeretetükkel. Végül is a nagymama mellett akkor is gyerek lehet az ember, ha már felnőtt. De mikor betotyogott a nappaliba, Patrik, Betti és Karcsi némán és szúrós szemmel méregették egymást. Karcsi előtt ripityára törve hevert egy süteményestányér.

Elvira nem kérdezett rá, hogy mi történt, csak hozta a szemétlapátot és óvatosan belekotorta a cserepeket. A fiatalok nem szóltak semmit. Bizonyára szégyellik magukat az ügyetlenségükért, gondolta Elvira, zavarba ejtő dolog, ha egy felnőtt porcelánt tör. Ő csak tudja, régebben sokszor a Mama tört, mostanában meg ő szokott egyre gyakrabban. Nem kell ebből ügyet csinálni. Hogy elterelje a figyelmüket, előhozakodott a kerítés újrafestésének kérdésével. 

 - Csak idő- és pénzpocsékolás lenne, Mama – felelte szeme fénye, a vőlegény, aki az ő férjének a szemét örökölte. Meglepve nézett a szívének legkedvesebb unokára.

    • Le kell majd bontani az egészet, ha itt az ideje, és kicserélni egy normális kerítésre, amin nem lát be senki – folytatta a gondolatmenetet a karosszéket betöltő Karcsi. 

Elvira szeme könnybe lábadt. Hát ezek a tüneményes gyerekek új kerítést terveznek neki? Mikor annyi gondjuk-bajuk van? 

    • Ugyan drágáim, minek ide új kerítés, nekem bőven elég, ha valamelyikőtök átszalad egy vödör festékkel és segít lekenni a léceket! – mosolygott rájuk Elvira. 

Nem értette, miért szórnak megint villámot egymásra a fiúk szemei és miért nem válaszolnak neki. Túl sokat kért volna? A csendet Betti törte meg.

 - Persze, Elvira néni, jövünk, amint tudunk, de most sok dolgunk van az esküvővel. 

 - Nekem meg muszáj új albérlet után néznem, Mama, mert a Földes utca kibírhatatlanul messze van az irodától. És tudod, hogy erre csak hétvégén van időm. Igazán járhatnál helyettem dolgozni – nevetett fel a férfi –, hiszen te sokkal közelebb laksz a hivatalhoz, mint én!

- Hát miért nem költözöl hozzám? – kapott Elvira a nyilvánvalónak tűnő megoldáson. Ha nem is ő volt a kedvence, attól még imádta Karcsit is. Hányszor cserélt rajta pelenkát annak idején, te jó ég! Most meg már embernyi ember. De jószándékú kérdésétől megint villámokat kezdett szórni mindkét unokája szeme. Igaz, Karcsi szemében ezúttal inkább diadalittas volt a fény, Patrikéban maradt dühös. 

- A mi albérletünk sincs messze a munkahelyedtől, Karcsi – vette megint magához a szót Betti. – Akár oda is költözhetnél, mi meg idejönnénk Patrikkal, Elvira nénihez. Segítenénk Elvira néninek és ha jön a baba, mert tetszik tudni, mielőbb szeretnénk babát, ő is jobban érezné itt magát a kertben, mint a sok beton között. Elvira néni meg olyan tüneményes, hogy biztosan jól kijönnénk egymással.

Elvira szíve erre nagyot dobbant, aztán kihagyott egy ütemet, mikor a Karcsi szemében megjelenő indulatot észrevette. Mi lehet ezeknek a bajuk egymással? Kekszet kellett volna vennem nekik, kár, hogy nem jutott eszembe tegnap, gondolta. Mikor Patrik átvette a szót Bettitől, megint kihagyott a szívverése.

- De ha így nem jó neked Mama, mert fárasztónak találod a babával való együttélést, mi már nézegettünk néhány szép otthont a megyében, ahol a kortársaid között lehetnél. Valami kellemes, csendes helyre gondoltunk. És ott végre lenne kivel beszélgetned a régi dolgokról is, ezek helyett a mi modern marhaságaink helyett! 

Karcsi helyeslő bólogatással felállt és levette az utolsó linzert is a tálcáról. Elvira két napi munkájának nyoma sem volt többé. Nyilallni kezdett a válla. Igen, gondolta, a lekenés tényleg nem elég, egészen új kerítésre volna szükség, ahogy az egész házat is ki kellene már festeni, meg persze kicserélni a bútorokat és átrendezni az udvart. Nem maradhat minden ugyanúgy a végtelenségig.

Igazán nem akart sírni. Nem futhatott oda hozzá, mint egy gyerek, hiszen vendégeik voltak, de azért az anyjára nézett vigasztalásért. A Mama megint ott ült a karosszékben, a gyerekeknek láthatatlanul, egyenes derékkal. Szeretet, szánalom és hála volt a tekintetében, utóbbi miatt futotta el mégis Elvira szemét a könny. Mert a Mama másnak láthatatlan szeme azt üzente, köszöni neki, hogy olyan jó lánya volt, hogy az utolsó pillanatig sem vette el tőle a helyét. Hogy hagyta itt meghalni a saját vackán, pár lépésnyire az aranyesőtől. 

Majd én is összébbhúzom magam a betonlap alatt, ígérték a Mama szokatlanul beszédes szemei, ne félj Elvira, így vagy úgy, de lesz otthonod, én aztán nem felejtem el soha, mit köszönhetek neked.