A robbanás 

    • Anya, anya ébredj!

Felültem az ágyban. Szívem hevesen vert a hirtelen ébredéstől és Kata remegő hangjától.

    • Mi történt? 

    • Nincs baj, nincs baj. Felrobbant Mamóék háza. Kriszti telefonált.

Egy ideig még mozdulatlanul ültem az ágyban, de a bénultság pillanatokon belül kapkodásba váltott. 

    • Gázrobbanás volt, de nem történt bajuk – mondta a lányom 

Az órára néztem, éjjel fél kettő volt. Ekkor már a férjem is talpon volt, kapkodva öltöztünk. Mindent magunkra húztunk. Január 6-dika volt, mínusz 16 fok. A fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok. Biztos nem lett bajuk? Ha telefonálni tudtak, akkor biztos nem, de hátha csak nem akartak megijeszteni minket? A mi családunkban mindenki mindent csöpögtetve ad csak elő, ne legyen sokkszerű a közlés. Sokszor utólag derül csak ki a teljes igazság, ha baj történt.   

Akkor már az autóban ültünk Katával, és robogtunk a Szentendrei úton a belváros felé. Ha akkor elkapott volna a trafipax, biztos nem úsztuk volna meg büntetés nélkül. A sötét éjszakában alig volt forgalom, hamar beértünk a Balaton utcába. A környező utcák lezárva, mindenhol mentők, tűzoltók, bámész tömeg. Messze tudtunk csak leparkolni, rohanva mentünk a ház felé. Rendőrkordonba ütköztünk, de akkor még egy oroszlán sem tudott volna megállítani. Kapkodó-lihegő szavainkból és persze személyi igazolványomból kiderült, hogy itt a lakásom - de jó, hogy ez van a személyimben állandó lakásként bejegyezve - és a szüleimet keresem meg a kisebbik lányomat, aki aznap éjjel a nagyszülőknél aludt egy belvárosi buli után. A ház lángokban állt, a legfelső emelet eltűnt, de az alatta lévő négy emelet sem volt túl jó állapotban. A tűzoltók éppen egy darus kocsival emelték le Ottó bácsit és Marika nénit az ötödikről.  Az utcán parkoló autók palacsintává lapulva álltak a járda szélén. Rájuk dőlt egy emelet.

Rángattam a rendőrt, hogy a szüleimet, meg a gyerekemet akarom látni, segítsen. Kata is kiabált, ő egy katasztrófa elhárítós férfinál próbálkozott. 

    • Asszonyom, nyugalom, mindenkit kihoztunk. Csak az az úr sérült meg, akinek a lakásában a robbanás történt az ötödiken.

Kattogott az agyam, ötödik, ötödik, jól van, Mamó és Papó, meg Kriszti a harmadikon vannak. Legalább is voltak, ha igaz, hogy kimentették őket. A tűz kezdett alábbhagyni a tűzoltó fecskendőkből alászálló víz szinte azonnal megfagyott, jégcsapok lógtak mindenhonnan. 

    • Ha kihozták őket, akkor hol vannak? – faggattam idegesen a rendőrt

    • Vagy egy fűtött buszban vagy az önkormányzatban az Erzsébet téren, ott nyitottak melegedőt a lakóknak.

Őrült keresésbe kezdtünk. Kata addigra megtalálta Krisztit mobilon. Hát, ez is nehezebben ment volna húsz évvel ezelőtt. Szüleim már az önkormányzatban voltak, Kriszti itt próbálta követni az eseményeket. Otthagytam a lányokat, rohantam a szüleimhez. Megtaláltam őket és bár nem nyugtatott meg pizsamás és télikabátos, pokrócba csavart látványuk, de biztonságban és egyben találtam őket, forró teát kortyolgatva. Anyám szinte mozdulatlanul ült. Arcán a szokásos cinikus grimasz bujkált.  

    • Hát ez a tea az Earl Grey 25 árnyalatát sem éri el, nemhogy az ötvenet, de legalább meleg – morfondírozott.

Apám hozta szokásos optimista szemléletét, ami szinte mindenen átsegítette. Valahogy így élhette át a hadifogságot is, ahova rögtön érettségi után hurcolták el. Egy robbanás ahhoz képest semmi sem volt. 

    • Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna – mondta. 

Kissé megnyugodva rohantam vissza a házhoz. A lányok addigra már megtudták, hogy a ház lakhatatlanná vált, a gázt és villanyt kikapcsolták, az utcát lezárják, a házat őrizni fogják és elkezdik a romeltakarítást. Aznap már semmi nem fog történni. Másnap délutánra lehet visszamenni, akkor többet fognak már tudni. 

Nem maradt más hátra, mentünk vissza Mamóért és Papóért és elindultunk hazafelé. Nem sok szó esett az úton a kocsiban, gondolatban mindenki el volt foglalva a történtekkel. Én már a hogyan továbbon kattogtam. 

Hajnalodott, mire hazaértünk. Férjem, aki velünk akart ugyan jönni, de én kértem, hogy inkább itthon készítsen elő mindent, már szétkapta a kinyitható kanapét, megágyazott, teát főzött, törülközőt készített az öregeknek. 

Ágyba dugtuk a szüleimet, akik szerencsére azonnal elaludtak. Mi már nem feküdtünk le, hiszen hamarosan indultunk munkába. Megcsörrent a mobilom, legjobb barátnőm hívott, hogy ugye nem? De igen, mondtam neki. A rádióban hallotta az utcanevet és aggódott. Hát, volt miért.

A munka jót tett a lelkemnek, kicsit elvette a figyelmemet a történtekről, de azt nem állítom, hogy teljes értékű voltam aznap. A délutánt vártam, hogy visszamehessünk a házhoz. Ígérték, hogy az épen maradt lakásokba vissza lehet majd menni a legszükségesebb holmikért. Ott tolongtunk az utca végében, minden tényleg le volt zárva. 2-3 lakót engedtek csak vissza egyszerre, ha a lakás egyáltalán megközelíthető volt. A daruval lehozott Ottó bácsi is vissza akart menni, de neki nem maradt lakása. Csak az ágy maradt meg, amiben Marika nénivel feküdtek, a lakás eltűnt fölülük. 

    • De nekem vissza kell mennem – mondta Ottó bácsi kétségbe esve. Ott van a szemüvegem, a fogsorom, az igazolványaim, a ruháim, vissza kell mennem. 

A rendőr hiába nyugtatta a zokogó, nyolcvanas éveiket taposó házaspárt. Megrendülve állt mindenki, itt semmilyen vigasztaló szó nem segíthetett, ez az a pont, amikor már azt sem lehet mondani, hogy nincs semmi baj. Átölelnéd csak őket, de hát az sem segít, de az sem, hogy annak örüljenek, hogy életben maradtak. Nyolcvan fölött, kisemmizve, tényleg minek. 

Sorra kerültem. Egy izmos katasztrófavédőt és egy rendőrt kaptam magam mellé kísérőként, miután igazoltam, hogy tényleg a mi lakásunkba megyünk. Gyalog mentünk fel a harmadik emeletre, csúszkáltunk a tűzoltáshoz használt, lefagyott vízen. Apám is jönni akart, de nem engedtem. Hiába erősködött, hogy régen hokizott, meg se kottyan neki a jég. Mondtam neki, hogy az pont 85 évvel ezelőtt volt és most nem jön sehová. Féltettem.  

Rettenetes látvány fogadott. Az ajtók ablakok kitörve, a negyedik emelet megroggyanva, a gang leszakadva. A jégcsapok hosszan lógtak le a körfolyosó szélén. A bejárati ajtó szét volt verve, a tűzoltók lángvágóval szabadították ki a szüleimet a lakásból, mert a robbanástól befeszült a heveder zár. Később Kriszti mesélte, hogy hős apám buzgón rugdosta az ajtót frissen műtött térdével, hogy kiszabadítsa a nőket a fogságból. Hát igen, ő 90 fölött is igazi férfi volt. Az mondjuk szerencse volt, hogy Kriszti is ott volt a robbanáskor, mert így a rugdosás helyett rávette az öregeket, hogy inkább jó melegen öltözzenek fel, vegyék magukhoz a szemüvegeket, gyógyszereket és minden fontos dolgot, hogy, ha jönnek a tűzoltók, azonnal menni tudjanak. Belegondoltam, hogy milyen szörnyű lehetett bezárva, bentről figyelni az égő házat, nem tudva, hogy ki tudják-e szabadítani őket időben a tűzoltók. 

Tíz percet kaptam, hogy összeszedjem a legszükségesebbeket. Számolatlanul söpörtem az öregek meleg ruháit a magammal vitt hatalmas IKEÁS szatyrokba. Az orvosi papírokat, a még ott hagyott pótszemüvegeket, gyógyszereket gyűjtöttem össze, meg a pénzt és az ékszeres dobozt. Ez később hasznosnak bizonyult, mert bár a házat őrizték és a kiszakadt ajtókat és ablakokat bedeszkázták, azért később sikerült néhány lakást kirabolni. 

Már kifelé mentem, amikor eszembe jutott, hogy ha nincs villany, akkor a fagyasztószekrények előbb-utóbb leolvadnak, és a lakást ellepik a patkányok. Egy gyors mozdulattal kisöpörtem a mélyhűtő teljes tartalmát. A fagyott húsok és gyümölcsök legalább harminc kilót nyomtak a hatalmas szatyorban. Szegény katasztrófás fiú majd’ összerogyott a súlya alatt, de hősiesen cipelte. Otthon aztán kiderült, hogy nincs hely ennyi mindennek a hűtőszekrényben, így valamit kezdeni kell a fagyasztott holmikkal. 

    • Sebaj - mondta anyám. A gyümölcsből lekvárt főzünk. 

    • Anya, ne viccelj, 48 órája talpon vagyok, a fejemből is alig látok ki, én biztos nem fogok lekvározni.

    • Nem is kell, csak hozz fel a pincéből néhány üveget, majd én mindent megcsinálok. 

Visszatért a gyerekkorom. Amit anyám a fejébe vett, az meg is valósult. Leszédelegtem az üvegekért az alagsorba, aztán elmostam őket gyakorlatilag félálomban. Anyám másnap egész nap meggyet magozott. A konyha olyan volt, mintha megölt volna valakit, minden csupa piros volt. Nyolc üveg lekvár lett és anyám is elfoglalta magát. 

Hétvégén jókat viccelődtünk egymással.

    • Nem tudom, mit csináltok szombaton vagy vasárnap, de szívesen meghívunk benneteket ebédre – mondtam a szüleimnek

    • Még nem tudjuk, mit akarunk csinálni, de lehetséges, hogy eljövünk hozzátok – vette a lapot apám.

A gyerekkori élmények sorra visszaköszöntek. Munkából hazatérve apám teát főzött nekünk, megmasszírozta a lábamat, anyám megfoltozott mindent, visszavarrta az összes leszakadt gombot. Szép rend várt otthon. Sokat kártyáztunk, társasoztunk. 

Két hónapig éltünk így együtt egy fedél alatt. Bár rettenetes sokkot jelentett mindenkinek a robbanás, mégis hozott valami meleg csodát is az életünkbe.