Jól csakis a szívével 

A vonat lusta kígyóként kúszott be az állomásra. Kálmán magabiztosan lépett a peronra, s mélyen leszívta a Budapesti levegőt. Eszébe jutottak nagymamája szavai:                                                                      

- Nem neked való az a hely! Bajod eshet, ha egyedül vágsz neki ekkora útnak! - csengett fülében hangja, de ő csak legyintett: 

- Ugyan, nagyi! Huszonegy vagyok - nevetett. - Ha Mátészalkán nem tévedek el, a nagyvárosban is megállom a helyem! 

- Egy látónak is kihívás Budapest, hát még egy vak fiúnak! ‑ aggodalmaskodott, de Kálmán hajthatatlan maradt. 

Ráadásul a húgának is megígérte, hogy meglátogatja a kórházban, ahová tüdőgyulladással vitték fel néhány napja. Elszorult a szíve, milyen sokat szenved szegény kis Zsuzsika, egy barátságtalan kórteremben. Megmarkolta fehér botját, majd tett néhány lépést, mikor beleütközött valakibe. 

- Nem tudsz vigyázni, cigány?! - förmedt rá gorombán egy férfi, mire Kálmánon úrrá lett a kétségbeesés.

- Miért baj, az hogy cigány vagyok? A legszebb ruhám van rajtam, s a nagyikám még a hajamat is megfésülte! - gondolta megszeppenve. 

Ettől kezdve óvatosabban haladt, s mikor legközelebb maga elé tartott keze hozzáért valakihez, már előre elnézést kért: 

- Bocsánat... vak vagyok... segítene, merre induljak a taxiállomás felé? – kérdezgette.

- Tűnj el innen! - kiáltott rá egy goromba nő. -  Hogy mersz a táskámhoz nyúlni?! 

Kálmánt elöntötte a forróság. Budapest ennyire borzalmas lenne? Odahaza mindenki segített neki. Ismerték név szerint, a boltosok leálltak vele beszélgetni, ha arra vitte útja... 

A következő ember, akit megszólított közölte vele, hogy nincs aprója, egy másik megfenyegette, hogy rendőrt hív, volt, aki csövesnek nevezte... 

Végül leroskadt egy padra. Úgy érezte elnyeli a város, s nem láthatja szeretett kishúgát. Bánta, hogy nem hallgatott nagyanyjára, aki figyelmeztette, hogy a fővárosban nem igazán szeretik a cigányokat. Kálmán nem tudta milyen „cigánynak lenni”. Mivel vakon született nem értette, hogyan lehetséges ember és ember között különbséget tenni, csupán a külseje alapján. Vajon ő miben különbözhet? Nem tudta, de remélte, hogy azért nem valami szörny ábrázatú, pikkelyes rémség. Apja, míg élt, mindig azt mondta, hogy a viselkedés számít, nem a származás. Ennyire nagy bűn volna cigánynak lenni? 

Egy idő múlva valaki mellé telepedett a padra. Mikor válluk összeért, Kálmán összerezzent és zavartan összébb húzta magát.

- Ó, bocsánat - mondta erre egy kellemes hangú lány.

- Elnézést kérek! Tudna nekem segíteni hölgyem? - szólította meg Kálmán az idegent. 

- Természetesen, ha tudok, szívesen segítek! - felelte a lány. 

A fiú azután elmagyarázta, hogy ő igazából vak, először van a fővárosban és hogy mit szeretne.

 - Ó, ahhoz nem kell taxi - nevetett amaz, - a pályaudvar mellet van a buszmegálló, s a kórház is csupán pár megállónyira van! - tette hozzá lelkesen. - Jól ismerem Budapestet, akár most rögtön elindulhatunk, szívesen elkísérlek! 

Kálmán nem hitt a fülének. Milyen kedves gesztus egy ismeretlentől!

- Csukd össze a botod és karolj belém! - utasította a lány, azzal fölpattant, s kart karba öltve megindultak.

Kálmán rábízta magát a lányra. Hagyta, hogy vezesse. Érezte maga körül a zsúfolt állomás zajos lüktetését. Egy idő után minden elcsendesült, elméje kizárta a külső morajt. Csak botjának jól ismert kopogása jutott el az agyáig a sötétségből. Azután hírtelen megtorpant, s mintha csak látna, tekintetét a lány felé fordította. 

- Az én botom csukva van… - tört rá a felismerés, - de akkor hogyan? 

Tenyere finoman végigsiklott a lány karján az ujjakig, melyekkel a fehér botját markolta, s akkor ráébredt, miért alakult minden olyan különösen. Ujjbegyével gyengéden kutatta a lány vonásait, érezte, ahogyan mosolyog.

- De hiszen te is vak vagy… - suttogta a fiú, s könnycsepp buggyant ki a szeméből. Végtelenül hálás volt a lánynak.

Némán álltak kézen fogva, csendes szigetként az állomás viharos tengerén, miközben a Gellért hegy mélyén a százötven éves Budapest vén szíve nagyott dobbant. Abban a pillanatban Kálmán ráébredt, hogy vakságuk nem fogyaték, hanem isteni adomány, mely megajándékozta őket az előítéletektől mentes elfogadás csodájával. Életében először hálát érzett, amiért Isten vaknak teremtette.