Csibész és én

Még egy kis fekete szőrcsomónak látszott két hónaposan, amikor elhoztuk vonaton egy macskahordozóban Csibészt, a kutyánkat. Csibész úgy nézett ki, mint egy mudikutya, ezt mondta a volt gazdája is, az anyja is mudi fajta, de hát az apa sohasem biztos, még akkor sem, ha mudi kanja is van a gazdájának. Csibész nőtt, ahogy meg van írva, kimutatta a ragaszkodását, a szeretetét. Én ezt sajátosnak nevezném, ahogy tette: a szájával ráfogott a kezemre, a bokámra, majd a szája első részébe bevette a ruhám ujját és szinte remegve rágta, csipkedte gyengéden. Ezek előtt a szeretet megnyilvánulásának első jele a nyalintás volt vagy a kézre, vagy ha elérte, akkor az arcra. Nem szoktattam le ezekről, csak korlátoztam, mivel nekem, mint vak embernek, szükséges, hogy tudjam, mellettem van. Arra nem tudtam megtanítani, hogy hanggal jelezze: „itt vagyok melletted gazdám”. Csak reggel, az első találkozásnál üdvözöl az örömét kifejező sajátos hanggal.

Reggelente, ahogy megyek le a lépcsőn a kertbe, a lépcső alján vár, és a tapogatásra kinyújtott kezemre érkezik a kézcsók, majd a kezem csaknem eltűnik a szájában, de a fogai nem hagynak nyomot a kezemen.

Soma, a cicám, amíg kb. egy súlycsoportban volt csibésszel, különösebb aggodalom nélkül vette a Csibész közeledését, és gyakran játszottak együtt. De, amikor már tízszeres volt a súlykülönbség Soma többnyire elkerülte csibészt. Azért gyakran előfordult, hogy Soma nem tudott megszabadulni csibész rajongó szeretetétől, ilyenkor általában Soma feje eltűnt a csibész szájában. Soma nem szabadulhatott, csak morgással vagy fújással jelezte, ha már veszélyesnek érezte a csibész játékát. Csibész a szájában hurcolászta Somát, majd letette és nyalogatta. Soma elszaladhatott volna, de nem tette. Különös kapcsolat az övéké.

Ahogy nőtt csibész, meghaladta a mudi fajta kutyákra jellemző súlyt és termetet csaknem a duplájával. Egy ilyen termetű kutyában már figyelemre méltó erő van, nem árt vele óvatosan bánni.

Az óvatosságra intett néhány, számomra nem egyértelműen értelmezhető megnyilvánulása, például a morgása, ha a bokámra vetette magát. Nem tagadom kicsit féltem, de úgy értékeltem, hogy pásztorkutya lévén, csak gyakorolja a feladatát, engem akar terelgetni, mivel még nincsenek terelgethető birkáim. Nem fájt, amit a szájával tett, de azért nyugtalanított.

Voltak morgás nélküli akciói is. Például elállta az utamat, a szájával megfogta a kezemet, kapkodott a kezem után. Ezeket a játék, vagy a szeretgetés kezdeményezésének tekintettem. Nem utasítottam vissza. A kezdeményezéssel általában elérte a célját, simogatást gyomrozást, barátságos veregetést kapott tőlem, aminek a végére már gerincre vagy oldalra feküdt. Reggelente a kerti munkáim elkezdése előtt ez a kis játék rendszeressé vált, és szerette volna, ha ez délután a munkám befejezése után is ugyanazon a helyen megtörténik. A munkáim befejezése után már nem volt annyi türelmem hozzá, kevesebb szeretetet kapott. Egy ilyen alkalommal tapasztaltam azt, hogy elém állt az öt lépcsős pihenő tetején, és félelmet keltő morgással megállított, mielőtt felértem. Ez támadásra történő készültséget jelentett a számomra. Nem tudtam, mit csináljak. Próbaként tettem egy lépést, de ezt újabb morgás és egy ugatás követte. Volt kb. 4 méter a lakásba felvezető lépcső aljáig, amit biztonságban meg kellett volna tennem, de hogyan? Feladtad nekem a leckét Csibész. „Csak nem futamodok meg a kutyám elől” - gondoltam, és bátorságot gyűjtöttem. Miért csinálja ezt? Nem jöttem rá, mi nem tetszik neki. Ezt ebben a szituációban nem tudom vele tisztázni, nem látom a szemét, a mozdulatait, amiből némi meggyőzési kísérlet után következtethetnék, hogy megszűnt az ellenségessége. Maradt számomra a védekezési agresszió. Rákiabáltam Csibészre, menjen el, és felé rúgtam. Ő erre védekezett, morgott és ugatott, ugrott felém, a fogával kicsit megsértette a bőrt az arcomon. Nem tudom, ez után mit csinált, de fel tudtam menni a lakásba.

Mi lesz holnap és az után? Tartsam magamtól távol Csibészt? Ne szeretgessem? Vagy válasszak egy köztes megoldást? Úgy döntöttem, hogy a reggeli üdvözlését nem utasítom vissza, de mérsékletre fogom szoktatni a velem történő játszadozásban. Kb. két hétig úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy szerettem volna, de aztán megismétlődött a támadás. 

Erre úgy döntöttem, hogy még távolságtartóbb leszek, és a magam megvédésére mindig nálam lesz egy rugalmas műanyag, kb. 30 centiméter hosszú tárgy. Megmutattam Csibésznek, hogy mire szolgál a tárgy, hessegető mozdulatokat tettem vele járás közben, hogy ne érjen hozzám. Csibész ezt megértette. Azért nem mindig közlekedhettem úgy, hogy a kezemben tartom a tárgyat, és néha meg is szántam Csibészt a szigorúságom miatt, és ha odajött hozzám, néha jutalomként megsimogattam, megszeretgettem. Úgy tűnt, hogy megértette a problémámat, de erre rácáfolt, amikor feloldottnak látta közöttünk a feszültséget, a távolságtartást. Egy békés nap vége felé, amikor a munkám befejezése után a lakásom felé tartottam, csöngött a mobilom, megálltam, felvettem. Ekkor elém állt, és a beszélgetés befejezése után háttal felém leült, vagy megállt, elállta az utamat a rámpa két támfala között. Finoman hozzáértem, és mondtam neki, menj el Csibész! Nem reagált hanggal. Kapcsoltam, hogy ebből ismét baj lehet. Nem volt nálam a kis tárgyam. Most mit tegyek? A meghátrálás nem az én módszerem, tehát úgy döntöttem, hogy felveszem a küzdelmet, ha megint támadni fog. Kicsit határozottabban jeleztem Csibésznek, hogy álljon el az utamból. Ö is egyértelműen jelezte, hogy nem teszi. Morgott egyet. Támadó állást vettem fel, rúgásra készültem. Rúgtam és ráordítottam, de csak a levegőbe rúgtam, Csibész elugrott, és morogva rám ugatott, de nem akart megharapni. Erre következtettem abból, hogy megszűnt a morgása, nem közeledett felém, hagyta, hogy elmenjek.

Ezek után összerakva a három eset körülményeit arra a következtetésre jutottam, hogy egy hatalmi játék folyik közöttünk. Csibésznél ez akkor megy át fenyegetésbe, amikor a körülményeket mérlegelve úgy érzi, hogy meg tudja akadályozni, hogy bemenjek a lakásba. A kutyaagyával arra már nem gondol, hogy én soha nem fogom felvállalni az alárendelt szerepet, még akkor sem, ha nem látok.

Tudom, hosszú lesz a küzdelmünk, de reménykedem abban, hogy nem kell más gazdát keresni neki, megérti, hogy jobb lesz, ha elfogadja az utasításaimat.

Lehet, hogy Csibész azt gondolja: miért engedjek neked? Én többet akarok veled játszani, és ha ezt te nem érted, akkor erre akár rá is tudlak kényszeríteni. Én pedig azt válaszolom erre: szívesen játszom veled, de csak úgy, ha nekem az nem kellemetlen, nem kényszerítésre történik. Most ez a feladatom, hogy ezt megértessem vele.

Jó, hogy mindig van feladatom, van újabb kihívás. Egyébként lenne akkor is, ha Csibész nem lenne. Egy többhektáros gazdaságban mindig van munka, megoldandó, vagy elvégzendő, új feladat.

Nem illethetem Csibészt az agressziójáért fölényes megvetéssel, mert ő csak egy kutya. Nem mondhatom, hogy lám mi emberek az akaratunkat nem agresszióval érvényesítjük. Ha ő azt tudná, az emberek mire képesek az akaratuk érvényesítése érdekében, mondhatná, hogy amit én teszek az semmi hozzátok képest. Ha sorolná az emberek által elkövetett szörnyűségeket, befejezve a leg gyalázatosabbal, a világháborúval, akkor szégyenemben el is süllyedhetnék a föld alá. Annak az élőlény-közösségnek vagyok egy egyede, aki büszkén hangoztatja, hogy nem állat. A büszkeségre az emberiségnek semmi oka nincs, hiszen erőszaktevésben, saját fajtársa megölésében túltesz bármelyik állaton. Az emberiség az emberiesség megvalósításában, ha ezt egy életpályának tekintjük, még a csecsemőkorban tart. Ez pedig szégyellni való, nem pedig büszkeségre ad okot. Az ember ritkán öl a saját élete megvédése végett, mint az állatok, viszont többet öl meg az embertársai közül háborúban az elképzelései megvalósítása végett, amit általában nem tesznek meg az állatok. Jogos a kérdés, ki viselkedik állatiasabban? Szerintem az állatok. Én haladásnak tekinteném az emberiség fejlődésének történetében, ha az emberek véglegesen fel tudnának hagyni az akaratérvényesítés sajátos emberi eszközével, a háborúskodással, a minél modernebb eszközökkel történő tömeges emberöléssel, mészárlással. Az állatok büszkén mondhatnák, ránk nem jellemző az a törekvés, hogy a fajtársainkat minél nagyobb számban és magasabb technikai szinten öljük meg.

Milyen jó, hogy még hihetek abban, hogy nem kell azonosulnom az emberiség bűneivel, részesülhetek egyéni elbírálásban, maradhatok jellemzően állatiasan viselkedő ember. Lehetek olyan, mint Csibész, aki kimutatja, hogy szeretetre vágyik és törekszik arra, hogy szeretetet adhasson, és a céljai eléréséhez megengedhet magának egy kis csibészséget, egy kis akaratot hajlító félelemkeltést. Még ennél is jobbra törekszünk Csibésszel, az irányításommal megpróbáljuk a félelemkeltést mellőzni a kapcsolatunkban mindkettőnk részéről. Ennek elérésében jobban bízom, mint abban, hogy Putyint, Oroszország elnökét Orbán Viktor rá tudja venni arra, hogy az ukrán néppel szembeni agresszióját, háborúját megszüntesse, hívja vissza a hadseregét Ukrajna területéről, és kössön tűzszüneti megállapodást, majd békét.

Jó, hogy bízhatom valamiben. Csaknem olyan, mintha azt mondanám, de jó hogy élek, vagy hála Istennek, hogy élek. Ha önmagában az emberi élethez való ragaszkodásunkról van szó, akkor helyénvalónak tartom az Isten, a mindenható, vagy egy az életünkre hatással lévő, számunkra teljesen nem megismerhető erő felé megnyilvánuló hálát. Hiszen lényegében nem a saját érdemünk az, hogy meddig élünk. Ha meg tudom győzni Csibészt arról, hogy félelemkeltés nélkül is lehet mindkettőnknek megfelelő a kapcsolatunk, akkor kinek adjak hálát, vagy ne legyek hálás senkinek, csak legyek büszke magamra? Ha csak magamra leszek büszke, akkor olyan mintha elfelejtkeztem volna arról, aki lehetővé tette a célom elérését. A célom elérésében nekem talán annyi lesz az érdemem, hogy felismertem azt a törvényszerűséget, a kölcsönös szeretet általi motivációt, amit nem én hoztam létre, és nem én tartom fenn. Én hálával gondolok Istenre és büszke is leszek magamra, ezt Csibész is meg teheti, de mi az, amit én kifejezhetek az optimális kapcsolatunk létrejötte után Csibész felé? Legyek hálás neki, amiért nem morog rám és nem akar megharapni? Ez nem jó, mert a hálaadás kifejez egy tőle való függést, aztán nem is gondolom, hogy ő vágyna a hálámra, inkább vágyik a szeretetemre, de nem is tudná megkülönböztetni a hálát a szeretettől. A megkülönböztetés számomra is nehézséget jelent, lehet, hogy jobb lenne egyenlőségjelet tenni a két fogalom közzé, mert a hálaadás is a szeretet megnyilvánulása. A szeretet és a hála is egy az embertársainkra vagy más élőlényekre irányított támogató erő. A hálaadással adósnak ismerem el magamat valakinek a felém megnyilvánuló szeretetéért, jóságáért. Ha a szeretet, a jóság önzetlen, akkor a hálaadás szükségtelen. Az önzetlen szeretet olyan törvényszerűség, aminek teljes kiterjedése esetén megszűnne az emberek közötti öldöklés, az erőszak. Van-e akadálya az önzetlen szeretet teljes kiterjedésének? A jelenlegi létfeltételek mellett van. Minden természeti törvénynek vagy törvényszerűségnek megvan az ellentétpárja, így az önzetlen szeretetnek is az ellentétpárja az önzés, a közömbösség a más emberi érdekek figyelmen kívül hagyása. Ezen ellentétek között a világunkban megfigyelhető az egyensúlyi állapot irányába történő mozgás a pozitív és negatív következmények hatására. Mozgok én is Csibésszel az egyensúlyi állapot irányába, de teljes nyugalmi állapotba a jelenlegi, az általunk nem megváltoztatható törvényszerűségek miatt nem juthatunk.