Kétszáznyolcvan forint

Melinda idegesen toporgott a piac egyik virágos pavilonjának ajtajában, sógornője. születésnapjára rendelt csokrot az öreg virágosnál és már késésben volt. Végre előjött valaki a pavilon mélyéről, de nem a hajlott hátú öregember, hanem egy negyvenes éveiben járó férfi, akinek hófehér fogsora és vakító kék szeme éles ellentétben állt viseltes és kétes tisztaságú öltözékével, háromnapos borostájával:

– Kezeit csókolom…

– Jó napot kívánok! Születésnapi csokrot rendeltem… 

– Már hozom is – és mintha bűvész lett volna, már elő is varázsolta a háta mögül a gyönyörű bukétát – Parancsoljon, még 2500 Ft lesz.

Melinda kapta is elő a pénztárcáját, de még ki sem nyitotta, mikor belehasított a felismerés, nem lesz nála elegendő készpénz! Előző este kirámolt belőle és még csak az apró visszarakásával végzett, mikor megszólalt a telefonja. A papírpénzek ottmaradtak az íróasztala sarkán. Bankkártyája ott lapult a tárcában, de az öregnél nincs terminál.

– Azt hiszem, nincs nálam elég pénz – dadogta és érezte, hogy elönti a vér az arcát. Itt áll a százezer Ft-os kosztümjében és Louis Vuitton pénztárcájában nincs 2500 Ft! Idegesen kiborította az érméket, de a legutolsó ötforintos számbavétele után is hiányzott még 280 Ft.

– Semmi baj – mosolygott a férfi – majd beadja, ha legközelebb erre jár.

Melinda izgalmában és szégyenében csak egy rövid köszönömöt mondott, felkapta a csokrot és már vágtatott is a parkoló irányába.

Másnap persze igyekezett az öreghez a tartozásával, aki először eléggé értetlenül nézett rá, mikor eldarálta, hogy előző nap adósa maradt a 280 Ft-tal.

Már két hét is eltelt, mikor egy romantikus film után előtolakodott emlékezetében a hófehér mosoly és a kék szempár. Már több mint három éve özvegy volt és mióta rajongva szeretett férje Astráját egy ittas kamionos maga alá gyűrte, eszébe sem jutott, hogy ő nemcsak háromszoros édesanya és munkaerő fontos beosztásban, hanem asszony és nő. Elmúlt ötven éves, akaratlanul is úgy rendezte már az életét, hogy dolgozik, és a gyermekeit támogatja. 

– Vajon, hogy lett hajléktalan az a szép szemű férfi? – morfondírozott magában. Látott hasonló fazont eleget! Kétes egzisztenciák támasztják a piaci büfék pultjait, egy kis pénzért, felesért segítenek a kofáknak pakolni, cipekedni. Mind leharcolt, toprongyos, elhanyagolt, alkoholista alak volt, a kékszemű férfi borostája és koszos, ócska ruhája ellenére sem illett közéjük.

Egyik szombat reggel tele kosárral igyekezett a parkolóba. A zebra lámpája zöldre váltott, lelépett a járdáról, az első másodpercben valaki erősen megmarkolta a karját és hátrarántotta, a második másodpercben egy lépésnyire tőle elszáguldott egy fehér furgon.

Remegő lábakkal, levegő után kapkodta állt a zebra szélén, a karja már fájt a szorítástól, de ha nem tartja az erős kéz, talán össze is rogyott volna. Hosszú másodpercekbe telt, míg annyi erőt gyűjtött, hogy megforduljon és megnézze ki volt a megmentője. Vakító kék szemek villogtak rá többnapos borosta és fésületlen, fodrászt hónapok óta nem látott hajtincsek közül:

–  Gyere velem, meg kell pihennem, halálosan rám ijesztettél – és már húzta is magával Melindát a piac melletti park padjai felé. A nő zombiként követte, aztán egyszerre csak felkacagott:

– Te ijedtél meg halálosan? Engem csapott volna el a furgon… ha nem rántasz el… nagyon köszönöm – halkult el a hangja.

– Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam, Pozsonyi Péter vagyok…

– Az én nevem Fazekas Melinda… - nyújtotta a kezét az asszony. A férfi megfogta és finoman megcsókolta, az érintéstől Melindán furcsa borzongás futott végig, amihez hasonlót már hosszú évek óta nem érzett…

– Örülök, hogy így alakult, de másképpen akartam neked feledhetetlen meglepetést szerezni.

– Ez is a felejthetetlen emlékeim közé fog tartozni!

– Három hét múlva lejár a vezeklési időm.

– Vezeklésed??? – Melindának néhány percen belül másodszor akadt el a szava.

A parkban apró asztalkák mellett elhelyezett ülőkék is voltak, az egyik ilyenhez telepedtek egymással szemben:

   - Hallgatlak – intett Melinda „tiéd a színpad” mozdulattal. 

– Ez elég kínos… magánnyomozót fogadtam. De semmi olyasmit nem akartam megtudni rólad, ami neked kellemetlen lehet. Csak publikus dolgokat kértem tőle, a munkádról, családodról. Részvétem a férjed balesete miatt. A hobbidról, hogy novellákat írsz és kedveled a germán mitológiát.

– Magánnyomozót fogadtál? És hajléktalanként trógerolsz a piacon? Vezekelsz? A beszéded, a stílusod egyáltalán nem illik a ruházatodhoz, mint ahogy a fogsorod sem… – Melindába ekkor hasított villámként a felismerés, hát persze Pozsonyi Péter, a milliárdos vállalkozó!

– Tönkrementél… ennyire? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem, nem, dehogy, a nővérem vezeti a céget. Vezeklem, mert megöltem egy embert.

– Megöltél egy embert?! Akkor most bujkálsz, nem vezekelsz! És ha feldoblak a rendőrségen?   – A bíróság felmentett. Saját magamat nem tudtam felmenteni. Hazafelé mentem az autómmal, szűk budai utcában, negyvenes táblánál úgy harmincöttel, mikor egy parkoló furgon mögül elém tántorgott egy részeg hajléktalan. Fellöktem az autómmal és olyan szerencsétlenül esett el, hogy a járdaszegélybe verte a fejét. Mire a mentő kiért, már nem élt. Büntetőjogilag nem vagyok felelős, de nem tudtam megnyugodni. Felkutattam a volt feleséget, az egyik üzemünkben dolgozik azóta is, a két gyerek taníttatásában is segítek anyagilag. De ez nem volt elég. Egyszer a Lámpás téri piacon mászkáltam, mikor bevillant, ha úgy élnék, mint ő, talán túl tudnék lépni a vétkemen. Csak a nővéremnek mondtam el, persze lehülyézett először. Mivel azonban látta, mennyire megviselt a történet, végül támogatott. Máig is csak ő ismeri a részleteket, a család többi tagja úgy tudja, hogy egy eldugott szigeten pihenek egy teljes évet.  Ez teljesen más világ, mint az a villanegyed, ahol felnőttem és lakom. Ismerem már itt az összes árust, az állandó vevőket, de ők nem ismernek engem… Már nem is akarom, hogy megismerjenek, pár hét és letelelik az egy év, visszatérhetek a régi életembe, ami már soha nem lesz olyan, amilyen volt.

– Remek nő lehet a nővéred, irigyellek. Egyáltalán miért érdekellek téged?

– Azért érdekelsz, mert gyönyörű nő vagy, és…

– Nem pszichiáterre van neked szükséged elsősorban, hanem szemészre – pirult el Melinda, végigsimítva őszülő haján, végigtekintve kicsit telt alakján, hiába ötven év, az ötven év…

– A szemeimmel semmi gond, gyönyörű vagy, nekem legalábbis nagyon tetszel!

– Köszönöm, ez nagyon jól esett, akkor is, ha nem alapszik objektív tényeken. Tehát észrevettél, mint egyet a sok vásárló között. De hát rengeteg nő jár ide, és sokkal csinosabb is van bőven.

– De szubjektíven nincsen!

– Hát ezzel nem jutunk előre, észrevettél, figyeltél, de igazán magad sem tudod, hogy miért pont engem?

   - Valahogy így volt, aztán jött az a születésnapi csokor. Jóska bácsinál sepregettem bent a pavilonban, mikor rendelted. De szerencsém is volt, mert az öreg éppen a kávéját kavargatta, mikor érkeztél a csokorért, így azonnal ajánlkoztam, hogy odaadom neked. Az már csak a külön mázlim volt, hogy nem volt nálad elég pénz, így tovább maradtál velem, mint azt előzőleg reméltem.

– El nem tudod képzelni, mennyire szégyelltem, hogy otthon maradt a pénzem

– Nekem meg nagyon jól jött, mert felfigyeltél rám!

– Ez kétségtelen. Ezután kezdtél nyomoztatni utánam?

– Már korábban is akartam, hiszen nem tudhattam, nem élsz-e boldog kapcsolatban. Ezután még könnyebb lett, mert Jóska bánál ott volt a neved meg a telefonszámod. Már pár nap múlva megvolt minden infó. A nővérem intézte persze, és mivel ő is nőből van, akármilyen jó haver is, elolvasta az anyagot. Természetesen az én védelmemben. Volt már egy-két hölgy, aki inkább a pénzemre hajtott, mint rám. A legfontosabb számomra az volt, hogy egyedül élsz. Benne van, hogy melyik szakon végeztél a gépészkaron. A nővérem is odajárt, emlékezett is a nevedre, meg arra, hogy akkor csípődig érő fekete hajad volt. Edit elsőéves volt akkor, mikor te ötödéves.

– Hajaj – sóhajtott Melinda – ha a nővéred négy évvel alattam járt, akkor te…

– Teljesen pontosan hat év, két hónap és három nappal vagyok fiatalabb nálad. Ez téged zavar?

– Engem olyan nagyon nem zavarna, de mit szól a családod! Te a vagyonoddal, a külsőddel, a csodakék szemeiddel a modellkülsejű, okos huszonéves lányokat is megkapod. Nekem már a gyermekeim is huszonévesek, a külsőm meg… Fiatalon sem voltam kivételes szépség, jó nem vagyok egy buta nő, de az emberek elsőnek a külsőt látják, nem a három jeles diplomámat, meg a szakmai német nyelvvizsgámat.

– Természetesen bárki mást is elrántottam volna a furgon elől, de az elrebegett „köszönöm” után mentem is volna. Véletlen volt, hogy akkor ott voltam éppen. Mondom nem így terveztem, hogy megismerkedem veled. Valami köztes állapotban akartam először mutatkozni előtted, félúton a piacon trógeroló csavargó és a milliárdos vállalkozó között. Persze, sok figyelemreméltó nő megfordult a piacon az elmúlt hónapokban. Ebben a körben valahogy természetesebbek, valódibbak az asszonyok, mint azokon a helyeken, ahol korábban forogtam.   

A nők mindig ragadtak rám, nem túl előnytelen a külsőm, a bankszámlám meg kifejezetten előnyös. Bizonyára volt olyan is, aki ténylegesen szeretetett, de ez végül sohasem derült ki, mert csak néhány hónapig tartottak a kapcsolataim. Több közülük ezért futott zátonyra, mert kerek perec megmondtam nősülni nincs szándékomban. Volt erre sírás-rívás, könyörgés, ajtócsapkodás, tányértörés, „akkor köztünk mindennek vége”-zsarolás, de engem semmivel sem lehetett más hozzáállásra bírni. Erről is csak a nővérem tud, apunak, anyunak meg a többieknek elég „még nem találtam meg az igazit” szöveg. Még fiatal srác voltam, mikor olvastam egy cikket, hogy mennyire az emberi természet ellenére van, hogy általában 3-5 évvel a férfi idősebb a házasságokban. Éppen fordítva lenne az ideális, mert a nők a család alapjai és nem a férfiak. Persze, nem vettem életvezetési tanácsnak ezt a cikket és a barátnőim szinte mindig fiatalabbak voltak nálam, de a rövid kapcsolataimnak ez is egy oka lehetett. Itt a piacon átfordult az addigi életszemléletem, igaz mélyen nem haverkodtam a „sorstársaimmal”, de így is rájöttem, hogy van egy sokkal fontosabb dolog a nagy vagyonnál. Az összes ürge, akivel itt összeismerkedtem, nem a kevés lóvé, a rossz kaja, ócska pia miatt kesergett, hanem, hogy nincs társa, elhagyta az asszony, vagy soha nem is volt még tartós kapcsolata. Igazából nekem is ez a lelki társ hiányzott mindig. Itt egy más közegbe kerültem, mint ahol korábban megfordultam. Elkezdtem figyelni vásárló nőket, így kerültél a képbe te is. Számos nőn tartottam a szemeim valamennyi ideig, de aztán csak te maradtál. Az túlzás lenne, hogy szerelem az első látásra, de miután pár hónapja megláttalak krumplit vásárolni, azóta csak téged figyeltelek…

– Milyen romantikus! – nevetett fel Melinda – Életem asszonya két kiló krumplival, két doboz tojással és egy fej kelkáposztával!

– Pontosan, ahogy mondod! De vettél még öt csípős paprikát és két kisebb cukkinit is…

Kacagásukra a téren közelben tartózkodók is felfigyeltek. Egy ötvenes, átlagos külsejű, de elegánsan öltözött nő kezét fogta egy tőle láthatóan fiatalabb, vakító kékszemű és hófehér fogsorú, de elhanyagolt külsejű, ócska ruhájú, borostás férfi és kacagtak egymás tekintetében elmerülve, mintha nem is létezne rajtuk kívül semmi és senki más a világon…