Egy ajándék története

Tudom, hogy a boltok kínálatát látva a bőség zavarával küzd a vásárló, én mégis inkább a magam készítette ajándékokkal szeretek, (remélhetőleg) örömöt szerezni. 

Vele, akkor, mégis kivételt tettem. Nem ok nélkül. 

Ő egy különleges lélek volt, tele önzetlen szeretettel.

Sohasem ment férjhez. Nem kérdeztem miért, az ok eléggé nyilvánvaló volt egy kerekesszékes édesanya mellett. Minden cselekedte a mások boldogulására, segítésére irányult. Velünk is ezt tette, elsőként, amikor Erdélyből az anyaországba látogatva nem tértünk vissza. Itt maradtunk, a magunk és gyermekünk jobb élete reményében.

Gyermekkorának meghatározó személyisége volt egyik gyerektelen keresztanyja. Talán mert annyira más volt, mint az ő falusi családja. Polgári ruházkodása, életvitele, szokásai ámulatba ejtették őt.

Fésülködő asztala a sok apró csecsebecsével maga volt a talány.

De mindközül a pumpás parfümszórója tetszett a legjobban.  Ez az élmény olyan meghatározó volt számára, hogy, amikor a keresztmama eltávozott az élők sorából, ő, akkor már nagylányként, arra kérte a mohón osztozkodó rokonságot, hadd legyen az övé, emlékül, az a pumpás parfümszóró. De nem lett, pedig nagyon vágyott rá. 

Én megjegyeztem magamnak ezt a történetet, és már ott, akkor eldöntöttem, ha kell, a föld alól is előkerítek egy ilyen tárgyat. Azt nem tudom most hogyan, de a ’90-es évek elején ez nem ment olyan egyszerűen. De sikerült. 

Alig vártam, hogy átadhassam. Elmondtam, hogy, bár tudom, ez a tárgy nem ugyanaz, mint amire ő vágyott, de kárpótolni szeretném a fiatalkori csalódásáért. Legalább az illúzió legyen meg, egy gyermekkori emléket felidéző tárgy. 

Hihetetlen milyen hatást gyakorolt rá ez az ajándék és maga a tény, amiért kapja. Azt a hálás szeretetet, ami a tekintetéből sugárzott, amikor átölelt sohasem fogom elfelejteni. Testvéremként szerettem és ez kölcsönös volt. 

Lassan hetedik éve, hogy már nincs közöttünk.  Manapság iránta érzett hálám az emlékezés, egy-egy csokor virág és mécses, meg egy kövekből, kavicsokból, csiszolt vörös márványlapra kirakott „örök” virág az Ő nevével együtt. 

„Hálás vagyok a Sorsnak, hogy 27 évig az életem része lehettél!”