Guruljon el a naplementébe!

Beautóztam a közeli nagyváros egyik autókereskedésébe, amelyik kedvenc márkámat forgalmazta. A kocsim ugyanis húsz éves lett, s előjött minden baja. Az eladó lelkesen mutogatta a márka típusait. A prémium kategóriával kezdte. Jeleztem, hogy számomra, mint bérből és fizetésből élő tanár számára ez nem opció. Az eladó be akarta tartani a csökkenő sorrendet, mert a nagy szabadidő-autók elé ráncigált, s magyarázta előnyeiket. Fejrázásomat látva kisebb lelkesedéssel az üzleti autók standjához vezetett. Végig sem hallgatva kemény nemet mondtam. Az eladó határozottan rosszallóan nézett rám, és a családi autók kedvező ár-érték arányát kezdte el taglalni. Mikor az alapfelszereltségű példány árát meghallottam, leállítottam. Ekkor, mint egy leprást a kisautókhoz kísért. Unottan, de kötelességtudóan ismertette a gyári adatokat. Ezt végighallgattam. Tetszett, amit a fogyasztásról, a felszereltségről, a helykihasználásról mondott. Akkor szívtam egyet a fogamon, amikor az árat kimondta. Tudtam, nem tudok ennyi pénzt előteremteni. Eszembe jutott, hogy használt autó beszámítással is foglalkoznak. A kereskedés előtt álló, az alkalomra gyönyörűen kiglancolt régi autómra mutattam. Megkérdeztem, mennyibe számítják be. - Kortól és állapottól függ – mondta az eladó. Mikor meghallotta, hogy húsz éves a járgány, mondott egy olyan árat, hogy majdnem dobtam egy hátast. - Garázsban tartott, szervizelt, megkímélt, első tulajdonostól – próbálkoztam. - Uram, elmúlt húsz éves, többet nem adhatunk érte! Ha nem titok, mennyi tud rászánni? - Hát, a beszámítással együtt … kinyögtem az összeget. - Uram, ennyiért ennek a kisautónak egy volt szocialista országban gyártott változatát tudjuk nyújtani. Látva savanyú arcomat, vigasztalni kezdett. - Ez ugyanaz márka, csak egy másik embléma van rajta. Ekkor kopogás hallatszott a szalon fölötti igazgatói irodából. Az eladóval egyszerre néztünk fel. Egy pillanatra egy vékony, latin típusú, sötét hajú férfit pillantottam meg, aki gyorsan ellépett az ablaktól. - Elnézést, uram, az igazgató úr hív. Addig üljön be az autóba, barátkozzon vele, meglátja, nem fog csalódni! Felsietett az emeletre, én beszálltam, és tanulmányozni kezdtem a kocsibelsőt. Az ülés kényelmes volt, a kezelőszervek kézre estek és egy csomó extra is volt benne. - Tényleg nem rossz – gondoltam magamban. Az eladó sokáig maradt, én addig végignyomkodtam az összes gombot, s tényleg kezdtem megbarátkozni a kis SUV-val. Közben megérkezett az eladó. - Na, milyen a kicsike? - Valóban nem rossz. - Megveszi? - Meg. - Jöjjön, kitöltjük a papírokat! Miközben az adataimat rögzítette, megkérdezte, hogy mikor és hogyan szeretnék fizetni. - A jövő héten, készpénzzel. - Rendben, addigra forgalomba helyezzük és kötünk rá egy kedvező árú biztosítást. A fickó határozottabban barátságos lett. A papírmunka után, miközben kikísért, éreztem, hogy figyelnek. Felnéztem, s pillantásom egy pillanatra összeakadt a latin macsóéval. Furcsa borzongás futott rajtam végig. Hazafelé, egész úton a digó kinézetű férfi járt az eszemben. Egy hét múlva megjelentem a kereskedésben. Az eladó elém jött, leültetett, s a következőket mondta: - Mielőtt beül a gyönyörű, új kocsijába, kérem, olvassa el az igazgató úr önnek szóló, személyes levelét! Elnézését kéri, üzleti ügyben el kellett utaznia, de mindenképpen szeretett volna üzenni önnek. - Személyes üzenet? Nekem? Az igazgatótól? Remegő kézzel bontottam fel a céges borítékot. Már az is furcsa volt, hogy kézzel írták a levelet. Amikor pedig megláttam a megszólítást, éreztem, jó, hogy ülök.

***

Tanár Úr!

Amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy Ön az. Ön, aki megváltoztatta az életemet huszonöt évvel ezelőtt. Amikor behozta azt a vörös csodát a tanterembe. Emlékszik? Mert én emlékszem! Amióta pedig megpillantottam itt a kereskedésben, minden nap átélem azokat a torokszorító időket. A téli szünet előtti utolsó napon történt.

***

A téli szünet előtti utolsó napon történt. Akkor tombolt a mountainbike-láz. Minden gyerek mountainbike biciklit akart, az én fiam is. A tanárok akkor sem kerestek jól, így hát figyelnem kellett az akciókat. Egyszer aztán megpillantottam egy hirdetést, mely elfogadható áron reklámozta a legegyszerűbb MTB kerékpárokat. Nyitás előtt odaálltam az üzlet elé, s némi közelharc árán sikerült megvennem egy vörös színű példányt. A fiam majdnem térden csúszott a nagy hálálkodásban. Hát hogyne, bekerült a kiváltságosok, az MTB tulajdonosok körébe. Két hónap múlva egy pályázaton nyert egy ezüst színű, szénacél vázas, összteleszkópos, tárcsafékes modellt. De mi legyen az első, vörös bringával? - Mivel az enyém, azt szeretném, ha karácsonyra odaadnád egy olyan gyereknek, aki legszebben meg tudja fogalmazni, hogy miért pont ő kapja – mondta a fiam.

***

- Aki legszebben meg tudja fogalmazni, hogy miért pont ő kapja ezt a vörös csodát, annak adom karácsonyra – mondtam huszonhat csillogó szemű, MTB-re áhítozó diáknak a téli szünet előtti utolsó napon. Mindenféle érvelő fogalmazások születtek. Hízelgők, nagyképűek, elgondolkodtatók. De leginkább egy vékonydongájú, olasz bambínóra emlékeztető kisfiú fogalmazása ütött szíven. Ma is emlékszem rá.

***

Ha én kapnám ezt a vörös csodát, megváltozna az életem. Először is minden nap át tudnék menni mamáékhoz, akik szeretnek engem. Ott minden nap ehetnék, mert mama istenieket főz. Meg is tudnék fürödni, mert mamáéknál van víz. Tanulni is tudnék, mert ott csend és nyugalom van, és este a villany is ég. Másodszor: tekintélyem lenne a telepiek közt, akik most lenéznek és csúfolnak. Azt mondják, hogy nem is olyan vagyok, mint ők, hanem olyan, mint egy külföldi. Azonkívül állandóan csicskáztatnak, mert kicsi vagyok és vékony. De most ők csicskáznának, hogy felülhessenek a bicajra, de nem engedném nekik. Harmadszor: teljesen megváltoznék, mindig jól viselkednék és sokat tanulnék.

***

A kisfiú megváltozott. Eddig is jó tanuló volt, de csak abból élt, amit az órákon hallott. Otthon nem tanult és a házi feladatai sem voltak készen. A téli szünet után egy új gyereket kaptunk vissza. Órán figyelt, jelentkezett, a kötelező házi feladatokon kívül szorgalmikat csinált, kiselőadásokat tartott. Csínyekben, verekedésekben nem vett részt, némán tűrte, ha csúfolták. Amikor pedig átköltözött a nagyszüleihez, osztályelső lett belőle.

***

Amikor nem bírtam tovább a szüleim alkoholizálását, átköltöztem mamáékhoz. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor apám el akarta adni a biciklimet italért. Néhány napig kötéllel felhúztam az udvaron álló akácfára, ahová apám nem bírt felmászni. Költözésemkor kétszer fordultam a „montival”. Először egy hátizsákkal elszállítottam a tankönyveimet, másodjára pedig a kevéske ruhámat vittem el. Mamáéktól jártam iskolába, anyámék nem is kerestek. Osztályelső lettem és eljött a továbbtanulás ideje.

***

Amikor eljött a továbbtanulás ideje, együtt kerestünk iskolát. Mivel a kissrác imádta az autókat, egy szakközépiskolát jelöltünk meg autószerelő szakon. Lehetőség volt arra, hogy az osztályfőnök támogató jellemzést csatoljon a felvételi laphoz. Életem egyik legszebb, legszívhezszólóbb jellemzését írtam meg. És akkor beütött a krach.

***

Eljött a továbbtanulás ideje, és beütött a krach. A szüleim nem akarták aláírni a jelentkezési lapomat. Így álltak bosszút rajtam, mert elköltöztem tőlük. Mamáék nem írhatták alá, mivel a szüleim nem mondtak le rólam. Az osztályfőnök mindent megpróbált, írt ide-oda, de hiába. Ekkor saját kezembe vettem a dolgot. Eladtam a „montit”. Emlékszem sírtam, amikor a vevő kezembe számolta a pénzt. Vettem egy Budapestre szóló jegyet, és megkerestem mama egyik testvérét, aki zenélt egy étteremben. Hozzájuk költöztem, és a következő évben újra beadtam a továbbtanulási lapomat egy budapesti szakközépiskolába. A szüleim aláírását aláhamisítottam. Nem sokat kockáztattam, hisz alig tudtak írni. Mamáékkal leveleztem, de írtam nekik, hogy mondják azt, nem tudnak rólam. Ha a szüleim kerestetnének.

***

És akkor beütött a krach. A kissrác szülei nem írták alá a továbbtanulási lapját. Ekkor elszökött, állítólag Budapestre. Többé nem hallottam róla.

***

A középiskolában összeszorítottam a fogam. Tűrtem és tanultam. Kezdetben piszkáltak, mert hiányosságaim voltak, mert vidéki voltam, mert olaszosan néztem ki. De csak mentem előre. Autószerelő akartam lenni, a legjobb. Mindent tudni akartam, kérdeztem, s ha válaszoltak, hálás voltam. Egy oktató felfigyelt rám, szárnyai alá vett. Talán azért, mert úgy nézett ki, mint én. Olyan olaszos volt. De tényleg. A dédapja Olaszországból került hozzánk. Az oktató úr a nyelvet elveszítette, de a név és a külső megmaradt olaszosnak. Amikor a nagy világmárkák megjelentek nálunk, ráálltunk az egyikre. Állandóan azt szereltük, folyóiratokat, szakkönyveket olvastunk róla. Közben jelesre leérettségiztem. Pártfogómnak volt egy kis műhelye, fölötte egy szobával. A zenész rokonomtól odaköltöztem. Híre ment, hogy ahhoz a márkához mi értünk a legjobban Pesten. Dőltek a megrendelések. Mesterem otthagyta a szakközépiskolát. Terjeszkedni kezdtünk. Egyre nagyobb műhelyek, majd egy márkaszervíz vezetése. Óhatatlanul közel kerültem mentorom családjához. A lányához is, aki az anyjára ütve, szőke, kék szemű, skandináv típusú szépség. Egymásba szerettünk. Leendő anyósomnak volt egy halvány kifogása, mire apósom azt mondta: - A fiú olasz, mint mi. Ezzel el volt intézve. Mert ismert. Ismert, mint maga Tanár Úr.  Összeházasodtunk. Akkor jött divatba, hogy a házastársak felvették egymás nevét. Apósom azt mondta: - A saját neved gátolni fog az érvényesülésben. Vedd fel a miénket! Ne csak úgy nézz ki, mint egy olasz, legyen a neved is az! A nejem ösztönzésére elvégeztem az egyetem közgazdász-marketing szakát, olasz nyelvi specializációval. Van egy kisfiúnk és egy kislányunk. Egy barna, egy szőke. A világmárka egy vidéki városba ügyvezető igazgatót keresett. Az anyavállalattól egy olasz férfi jött tárgyalni. Rám nézett, meghallotta a nevem, az iskolai végzettségemet és saját anyanyelvét, melyen köszöntöttem, majd húsz másodperc múlva így szólt: - Az állás öné, uram! Nem panaszkodom. Jól élek, szépen élek. Egy hiányérzetem volt ez idáig. Nem találtam azt, aki azzal a vörös csodával elindított ezen az úton. De valamelyik nap megpillantottam Önt! Emlékszik, hogyan zártam a fogalmazásom? Ha enyém lesz a vörös csoda, elgurulok a naplementébe.

***

Zavartan néztem fel a levélből. Az eladó vigyorogva mutatott rá egy hatalmas, metálvörös, luxus terepjáróra.  - Üljön be a gyönyörű, új kocsijába! Papírok kitöltve, vételár kiegyenlítve! Felnéztem az igazgatói iroda hatalmas üvegablakára. Mintha megrezdült volna a függöny. - Ja, és igazgató úr a lelkemre kötötte, hogy adjak át még egy üzenetet. Mit is, mit is? Megvan. Azt üzeni, hogy guruljon el a naplementébe!