Vakrandi

Csukott szemmel, egyenes háttal ült székeben, ahová a hosztesz vezette. Mosolygott amikor a sötét helyiségben szemére kendőt kötöttek, hogy véletlen se láthassa kivel ültetik szembe. Rövid hallgatás után, megszólalt bátortalan:

-Helló… - nyögte a semmibe – Van itt valaki?

-Igen… Itt vagyok! – felelte pár másodperc nyomasztónak tűnő csend után egy kellemes férfihang.

Esélye sem volt felmérni a srác külsejét, a szoba teljesen sötét, plusz a kendő… de nem volt mit tenni, önként vállalkozott erre a találkára, ahol azt ígérték, hogy e módszer segítségével, majd hatékonyan találhat párt magának.

-Oh, örülök, hogy itt vagy… - sóhajtott megkönnyebbülten.

- Nyújtsd ki a kezed! – súgta hírtelen az ismeretlen. 

Zavarba jött a váratlan kéréstől, nem tudta jó ötlet-e, de félretéve minden bizalmatlanságát, előretolta kezét a randiszoba sötétjében, s hagyta, hogy a másik ráhelyezze kellemesen meleg tenyerét.  Átjárta a forróság, furcsa érzés kerítette hatalmába. Itt ült a sötétben. Nem befolyásolta sem külső, sem az abból fakadó előítélet. Nem tudta ki ül vele szemben, ki nevetteti meg, ki vált ki belőle könnyeket őszinte beszédével… De abban biztos volt, hogy soha nem akarja elveszíteni a rideg, kijózanító valóság miatt ezt a csodás varázst. Azt képzelhetett oda, akit csak akart. Olyan külsejű férfit teremthetett magának, amilyen csak az álmaiban létezett. Nem volt keserű ébredés, kiábrándító csalódás. Nem kellett attól tartania, hogy olyan valóság fogadja, ami összetöri elképzelt ideálját. Csak a szavak ereje volt… A belső értékek lehengerlő csodája vezette. A másik humora, láthatatlan személyisége befolyásolhatta, lehengerelhette, magába szerettethette…

Magával ragadta a helyzet varázsa, teljesen elvesztette kapcsolatát az idővel és a külvilággal, úgy érezte súlytalan lebeg a szoba végtelen űrjében. Tudta, hogy megtalálta az igazit és remélte, a férfi is ugyan így érez vele kapcsolatban. Már nem rettegett a külsőségek miatti elvárások nyomasztó érzésétől. Nem szorongott amiatt sem, mi lesz, ha fel kell ébredniük e törékeny álomból, és szembesülniük kell a valóság kíméletlen tényeivel… Mikor majd döntést kell hozzanak. Mint valami vásárban… Igen, vagy nem. Elborzasztotta, hogy sorsok múlnak e két rövidke szavacskán.

Valahol halk csengettyű szólalt, fény gyúlt, melyet széktologatással kevert, udvariaskodó rövid párbeszédek követtek, ahogy a párok egymást méregetve, zavartan szembesültek a másik külsejével, valójával…

Ők csak ültek tovább kéz a kézben, nem volt náluk boldogabb ember ebben a percben. Mosolyogtak, hiszen bizonyosan tudták, hogy számukra tovább folytatódik e csodás álom. Egészen addig tartott a varázs, míg egy hosztesz levette szemükről a kendőt, majd udvariasan felszólította őket a távozásra. Egy darabig még ácsorogtak, látszólag tanácstalan, fejüket forgatván, végül valamelyikük keze megkereste a másikét, elmosolyodtak, s a varázs visszatért. 

S amikor fehér botjaikat átvették segítőjüktől, kéz a kézben, óvatos tapogatódzással, boldogan hagyták el a szobát. Hálásak voltak Istennek, egymásnak, a sorsnak... Hiszen, az eddig fogyatéknak vélt vakságuk, egyszerre nem várt, csodálatos előnyükké vált.