A fogorvos

Andrásnak tovább ajándékozás útján jutott birtokába az a foghúzó szerszám, amit sógora kapott egy német katonától. Úgy döntött – ha már ilyen szerencsés, – kezdeni fog vele valamit. Vizet forralt, s a tőle telhető módon lefertőtlenítette a nem mindennapi eszközt. Előbb csak a rokonoknak és a szomszédoknak dicsekedett el vele, aztán híre terjedt szerte a faluban és a környező tanyákon is, olyannyira, hogy a derék nép már fogorvosként emlegette a kellék tulajdonosát. 

Foguk ápolására, rendben tartására semmit nem adtak az emberek. Eszükbe sem jutott. Fogkefét, fogkrémet nem ismertek, csodaszámba ment volna, ha valaki ilyesmivel rendelkezik. 

Tapadó ételmaradványok ékesítették az elsárgult, netán dohányzástól elszürkült, odvas fogakat egészen addig, míg egy másik étel, vagy egy pohár víz le nem vitte azokat. A faluban és környékén egyetlen orvos sem rendelt, fogorvos meg pláne, hogy nem.  

Mikor a rágószervek valamelyike kibírhatatlan fájdalmat okozott, nem kerülhette el az eltávolítást. A leleményes ember, ha csak tehette, önmaga által szabadult meg tőle. Mozgó, kilazult, de már nem igazán fájó fogára kötötte a hosszú cérnaszál egyik végét, míg a másik vége a nyitott ajtó kilincsére került. Az ajtót a fog gazdája egy hirtelen mozdulattal becsapta, s azzal a rendetlen kis csontdarab távozásra kényszerült. 

Ott voltak viszont a fájósak, amelyek feltétlen és mielőbbi kihúzásra voltak ítélve, főként úgy, hogy a beteg a hasogató kíntól sem enni, sem aludni nem tudott. 

Olyankor kereste fel reménykedve a falu foghúzó emberét, aki jó ráérzéssel tapasztalta ki e munka technikáját. 

– Jóó napot! – köszönt oda fájdalomtól gyötört arcát tenyerébe temetve a bajba került.

– Adjon Isten! Mi járatban van? 

– Jaaaj! Rettenetesesen fáj a fogam! Mán napok óta! Hallottam, hogy maga szokott húzni! Húzza mán ki az enyimet is, a jóisten áldja meg! 

– Na, gyöjjön csak be, megnézem! Üljön csak le ide! – mutatott a székre együttérző ábrázattal András.

A gyötrődő páciens lassan a székhez lépett, leült, s felsőbb utasításra olyan nagyra nyitotta száját, amilyenre csak bírta. A fogszakértő fölé hajolt, s miután beletekintést nyert, megkérdezte: 

– Na, oszt mék fáj? 

– Ez! – válaszolt mutatóujját odaemelve alig érthetően a másik.    

András erősen megmarkolta húzóeszközét, s páciense ínyét kissé felnyomva egy csavaró mozdulattal kirántotta a rosszalkodót.

– Áááááááááááá! – hallatszott közben a fájdalmas ordítás. 

– Na, készen vagyunk! Öblítsen! – nyújtott oda egy pohár vizet a fogvesztettnek.  

– Mivel tartozok?  

– Semmivel! 

– Köszönöm szépen! A jóisten fizesse meg a jóságát! Akkor itt van két deci pájinka, igya meg az egészségemre!

A foghúzó megköszönve tette el a hálából kapott adományt, s az ember elégedetten távozott. Általában mindenki tudta, hogy fizetségül pálinkát illik adni, annak ellenére mégis volt, aki pénzzel, pár forinttal fizetett. András nem volt iszákos, italát rokonaival, vendégeivel fogyasztotta el. Csak valamivel voltak gazdagabbak a templom egerénél, ezért Márta, az asszony sokkal jobban örült annak, ha hites urának pénzt adnak inkább. 

Az ember soha nem utasított el senkit, nem lett volna szíve hozzá. Ha éjszaka ébresztették, szó nélkül felkelt, hogy segítsen a rászorulón. A sötétben óvatosan kitapogatta, s meggyújtotta a falon elhelyezkedő petróleumlámpa gyér fényt adó kanócát. Hideg vizet merített a vödörből. A folyadékot néhány pillanatig a szájában tartotta, hogy azt onnan kieresztve megmoshassa vele arcát és a szemét. Munkáját a félhomály megnehezítette, de azért sikeresen elvégezte a rá bízott feladatot. 

Ha úgy ment hozzá valaki, hogy ő nem volt otthon, a messzebbről jött illető megvárta, vagy még aznap visszament. Egyszer éppen akkor érkezett egy Béla nevű fiatalember, amikor Andrásnak csak a kamaszkorban járó fia tartózkodott a házban.  

– Szerbusz Mihálykám! Apádhoz gyöttem, hogy húzza ki a fogamat! Itthol van? 

– Nincsen itthol, máma késő fog hazagyönni. Nagyon fáj? 

– Jaj, nagyon! 

– Gyere, kihúzom én neked!

– Te is szoktál húzni?                   

– Szoktam hát! Apám megtanított rá! – füllentette a fiú, aki a világért sem árulta volna el, hogy az lesz élete első ilyen cselekvése. 

Megpróbálta gyorsan felidézni magában, amit felmenőjétől látott és megfigyelt. Hasonló szavakkal tessékelte székre betegét.

– Na, üljél le és tátsd jó nagyra a szádat! – szólt oda.

Hamarjában előkereste, majd egy bögrényi vízzel leöblítette apja csodaszerszámát, s Bélához lépett. Óvatosan bekandikált a kellemetlen szagot árasztó foghíjas bagólesőbe, s a felmenőjétől ellesett ügyes, bár kissé izgatott mozdulattal távozásra kényszerítette a rosszalkodót. 

Nem volt semmi, ami a húzás fájdalmát csillapíthatta volna, legfeljebb annak a sósborszesznek lehetett még hatása, amit a fájdalom ellen használt otthon a beteg. 

Gyűrött zsebkendőjét szája közelében tartva, másik kezét zsebe felé irányította.     

– Köszönöm Mihálykám a jóságodat! A jóisten majd megfizet neked ezért! – hálálkodott Béla, miközben gazdát cserélt a fizetségre szánt pálinka. 

– Szívesen Bélám! Gyere máskor is, ha bajod van! 

– Úgy lesz!   

Az ifjú legény legszívesebben táncra perdült volna mérhetetlen örömében. Boldogan nyugtázta magában, hogy ezen túl már őt is fogorvosként fogják tisztelni a faluban.