Kés, Kötél, Karácsony

Bolyongott. Bolyongott az utcákon, amiket aligha világítottak meg az út mellett pislákoló lámpák. Mindenki otthon volt a saját kis otthonában. Ha esetleg huzamosabb ideig megállt egy járókelő, be tudott nézni a házak egyetlen megvilágított ablakán, amin keresztül pontosan látni lehetett a bent ücsörgő embereket. Ültek az ebédlőasztalnál, beszélgettek. Sokszor nevettek. Ha viszont nem nevettek, akkor viszont az az idegesítő sablon szerű mosoly virított az arcukon. Legalábbis Andrew így vélte. Sablon volt nem csak a mosoly, hanem az egész ünneplés. Karácsony volt, ilyenkor a családok midig összegyűltek és elfogyasztottak egy hosszas vacsorát közben az időjárásról vagy az egyetem előtt álló fiatal jövőjéről csevegve. Ez is mind csak színjáték volt. Valami kifürkészhetetlen oknál fogva a családoknak fontos az, hogy olyanok legyenek, mint a filmekben. Kirakatok. 

Egy gyerek felsírt az asztalnál és elkezdte püfölni a szék karfáját. Kintről is hallani lehetett, olyan hangos volt. A (feltehetőleg) nagymama felállt mellőle nevetgélve és megigazgatta a fiú haját, közben mondott valamit, aztán visszaült. A kicsi morcos fejet vágva elhallgatott, a többiek meg folytatták az étkezést. A gyerek sem értette azt, hogy miért kéne ennek örömöt okoznia neki, csak ülnek, esznek, és úgy viselkednek, hogy az kívülről nézve szép és jó legyen. Tehát átlagos. Csak úgy, mint a kisgyerek, Andrew sem értette mi a jó ebben. Undorítóan felszínes és más semmi, de ha nekik ez jól esik, csinálják csak. Nekik nagyobb büntetés órákig fenntartani azt a kirakatmosolyt, mint meghalni. 

Egy durranás, valószínűleg egy pezsgősüveg hangja, vetett véget a merengésének. Óvatosan visszacsúsztatta a pengét a zsebébe. Ők nem a megfelelő család. 

Mikor viszont folytatta volna a szokásos tevékenységét, hirtelen megtorpant. A szemközti háznál nem volt ablak. Vagyis ablak volt, fény pedig semennyi. Andrew biztosra vette, hogy a lakosok otthon voltak, hiszen a kocsijuk milyen más okból állt volna a garázsfelhajtón. Oldalra sétált picit, hátha valami furcsa módon ennél a háznál nem az utcára, hanem a kertre néző a nappali, de nem, semmi sem világított. Andrew közelebb lopódzott, majd hirtelen villanásra lett figyelmes. Nem látott sokat, mindössze egy pár tizedmásodperc töredéke volt az egész. Csak egy férfi alakját tudta kivenni a sötétes környezetben. Újabb villanás. Ez most hosszabb volt. Látszott, hogy telefonnal csinálja a férfi, aki a másik kezében egy kötelet fogott. Az arckifejezése csalódottságot sugallt. Andrew a sok gyakorlatnak köszönhetően könnyedén mászott át a kerítésen, majd a bejárati ajtóhoz sétálva rátapasztotta arra a fülét. Motyogást hallott, de nem tudta pontosan miről is beszélt a férfi. „Rúgjam be az ajtót? Vagy csak kopogjak?” - gondolkodott el Andrew. Mindenképp ki akarta deríteni, hogy mi is folyik ebben az otthonban, mert jóval izgalmasabbnak vélte ezt, mint a színjátékokat lesni, amik centiről centire ugyanolyanok. Végül a kopogás mellett döntött, nem tűnt ellenfélnek a férfi, inkább hasonlított egy vézna tinire, mint felnőttre. 

- Nyitva, jöjjön be…vagyis…csak ha segít megölni akkor jöjjön! Amúgy szerintem rossz helyre csengetett…áh, mindegy is. – hallatszott ki. Andrew egy pillanatra elfelejtette hivatását és megrettent. „Megölni? Mégis miért akar ez meghalni?” Fejét rázva juttatta magát vissza a valóságba. Zsebéből előhúzta a kést majd óvatosan benyitott. 

- Oh, csak nem bejött? Az egy kés??? Ó, kérjem szúrjon le, de itt, ha lehet – mutatott a férfi a mellkasára – elvileg így a legrövidebb! Andrew furcsállóan nézett a vadul mutogató, szinte könyörgő hangnemben beszélő úriemberre. Már nyitotta volna a száját, hogy megjegyzést tegyen a viselkedésére, de a férfi ismét elkezdett beszélni, kissé hadarva. 

- El nem tudja hinni milyen borzalmas a sorsom! Vonat alá nem feküdhetek mert tömeges fennakadást okoznék, sőt, dolgoztam is annál a vonatos cégnél, tudja a kék-piros logósnál, na és a főnököm tuti újra megölne, mert ugye már átment rajtam egy vonat, hogy pont az ő sínjére feküdtem! Úgy biztosan a pokolba kerülnék! Felakasztani nem tudom magam, mert nézze – indult befele a lakásban Andrew pedig kicsit értetlenkedve, de követte – nem volt elég erős a mennyezetet tartó gerenda és amint rákötöttem volna magam leszakadt! De persze nem az tört el, ami az egész plafont tartja, szóval a mennyezet sem szakadt rám – sóhajtott fáradtan. – Ennyire csak nem lehet nehéz meghalni… de azt hiszem…– sandított Andrew-ra – Ez az én szerencsenapom! Kérem – feküdt le a gyilkos lábához a földre – csak szúrja át azt a pengét a testemen. Nagyon szépen kérem! 

Andrew nagykat pislogott, hol az emberre, hol pedig a kezében lévő késre nézve, majd hosszas hallgatás után, kicsit kételkedve megszólalt – Én nem – akadt meg egy pillanatra – én nem tudok így végezni Önnel…

Az emberke felpattant és meredten bámult Andrew-ra – Nem?? De miért nem?? Én biztos vagyok abban, hogy maga valami gyilkos-szerű ember, elég csak ránézni magára és máris könnyen megállapítható. Vagy tévedek? – Andrew nemlegesen ingatta a fejét – Na, akkor kérdezem Öntől, miért nem szúr csak le???

Andrew továbbra is sokkban volt. „Miért is nem ölöm meg? Itt van, könyörög nekem…simán megölhetném…”

- Így nem ugyanolyan – nyögte ki végül a lehető leghalkabban.

- Mi az, hogy nem? Csak fogja és leszúr, nem nehé… - kezdett bele a kiakadásába a férfi, de a gyilkos megállította – Nem azért ölök mert szeretem látni szenvedni az embereket, hanem mert nincs más mód, hogy jobbá tegyem a társadalmat. Mindenki romlott a maga módján, de…de így is sokkal jelentőségteljesebbek, mint maga! – emelte fel a hangját Andrew – Ön csak egy senki, aki mindent elvesztett az életében és mint lusta ember a halált választja menekülőútnak. Nem több maga egy szánalmas fazonnál!

- Khmn…azt hiszem félreérti a helyzetet…- szedte össze magát az ember, majd a kezét nyújtotta – Tony vagyok, Tony Cooper. El kell ismerjem, tényleg stimmel minden, amit rólam mondott. Megbukott a karrierem, a lakásom mindjárt elveszi az állam mert nincs pénzem, a feleségem itt hagyott mert azt hitte megcsaltam, pedig valójában ő tette, és most együtt él azzal a Cole nevű pasassal és együtt nevelik a közös gyerekünket. Minden szar. A halállal nyugtom lenne, végre elmenekülhetnék ebből a toxikus valóságból. Tudom, hogy jó ember voltam, biztosan a mennybe kerülök, szóval emiatt még inkább csábító az a túlvilág. Önnek csak segítenie kéne ebben. A túlvilág egy senkinek is jár, nem? Nagyon hálás lennék magának. Tényleg!

- Igazából én sem vagyok több magánál, ne haragudjon Tony! – szégyellte el magát Andrew. – Egy is egy senki vagyok, pont úgy, mint maga. Senki se szeret, senkit sem szeretek én sem. Nincs miért vagy kiért élnem. Nincs célom, vagyis ami van az elérhetetlen – nézett át a szemközti ház ablakába, ahol a kirakatcsalád még mindig a szabványmosollyal a fejükön csevegett az asztalnál. – Nemhogy több, de még annyit sem érek, mint maga. Sajnálom, amiért rákiabáltam, és azt is, hogy nem tudok végezni Önnel most, így. 

- Na ne már! Nem lelkizni akartam, hanem meghalni! Most meg itt ragadtam egy apátiába zuhant körözött személlyel. Szuper, mondhatom – mondta elég erős iróniával a hangjában. 

„Ennek mennyi baja van már komolyan, hihetetlen…” – gondolta magában Andrew. Már tervezte volna a beszólását Tonynak de zizegett a telefonja a zsebében. Nyugisan kivette, majd rányomott az értesítésre. Ébresztőóra jelzés volt. „John Wick a tv-ben 5p múlva!!! (hetes csatorna)” Felkuncogott.

- Most meg min nevetgél? – fürkészte Tony a gyilkost. 

- Semmi font…- kezdett bele, de megakadt. „Miért is ne” – Van tv-je? 

- Azért az egy senkinek is kell – nevetett fel Tony – kér sört vagy ropit? Mindkettő van itthon – mosolyodott el a házigazda. – Menjen be a fotelhez nyugodtan! Vagyis…inkább a kanapéra üljön…a fotel felett lyukas a plafon – mondta, mire Andrew kérdőn nézett – tudja, a próbálkozásom…- hadonászott Tony a kezével mire Andrew elmosolyodott és úgy tett ahogy a férfi mondta neki. Komótosan leült, megkereste a csatornát és egy elégedett sóhaj után beledőlt a puha fotel háttámlájába. 

- Itt van egy kis chips is, gondoltam csak szereti, ki ne szeretné a chipset?! – dobta te Tony a zacskót majd ő is besüppedt Andrew mellé. – Csak nem John Wick? 

- Kedvenc filmem. Régen nekem is volt egy kutyám csak én jobban le tudtam vezetni a gyászt, mint ő – sandított a főszereplőre a képernyőn.

- De hát maga is öl, nem? az mivel jobb? 

- Mégse tudtam jobban levezetni – nevetett fel önfeledten. Minden, ami eddig a fejében volt megszűnt létezni. A kirakatcsaládok már nem idegesítették őt. Sőt! Semmi sem idegesítette. Ott volt Tony-val és nézte a filmet. Csak ez kellett neki. Olyan mérhetetlenül nyugodttá tette Andrew-t ez az amúgy meglehetősen furcsa helyzet, hogy az leírhatatlan volt. Erre volt igazán szüksége. John Wick-re, a sörre, és persze Tony-ra.

Andrew sose gondolta magát érzelmes embernek, de úgy érezte, hogy ezt meg kell köszönnie valahogy. Élete során nem sok olyan élményben volt része, ahol ennyire boldogan és nyugodtan tudott volna csak lenni frusztráció és minden egyéb nélkül. Hálás volt Tonynak. Hálás volt, mert ha nem is szándékosan, de megváltoztatta Andrew-t akár csak egy estére is. Hálás volt, mert ha ő nincs, még mindig a családi házak ablakain kukkolná a karácsonyozókat. Ha hitt volna a karácsony szellemében biztosan arra fogja a dolgot, de itt szimplán csak az történt, hogy két, valójában egymást kiegészítő ember összeakadt egy random helyen egy random estén. Egyszerre voltak jókor jó helyen. 

Köszönetnyilvánításra nyitotta a száját, de végül nem szólt semmit. Nem volt szükséges. Tudta, pontosan tudta, hogy Tony is iszonyú hálás neki. Nem azért, mert nem ölte meg. Szimplán csak azért, mert megmutatta neki az élet egy szép oldalát, azt, hogy talán még sincs minden veszve. 

Ide nem kellettek szavak. Elég volt nekik maga a helyzet: ketten, nyugodtan és boldogan az elcseszett világuktól elzárkózva…Hálásak annak, hogy végre lehettek valakinek hálásak.