A családom szeret élni. Hű de mennyire hogy szeret!

Apa, ha éppen nem a hobbitelken lévő ház felújítását végzi, akkor falat fest, csiszol, barkácsol, esetleg napelemet rak fel, vagy éppen javítja a bicómat. Mondhatjuk, hogy ez tölti ki az életét. Ez a hobbyja és be kell hogy lássam: imádja csinálni. Fárasztó munka, nem mondom, de látszik hogy nagyon élvezi, szeret új dolgokat teremteni, sokszor az ember érzése az, hogy akár a semmiből is. Ilyenkor teljesen feltöltődik és estére kellemesen elfárad. Olyankor általában leül a konyhába és mosolyogva néz végig rajtuk, vagy megölel, lesüt róla hogy jól érzi magát a bőrében.

Anya a munkájának és a családjának él, teljes szívvel és lélekkel. Imádja a munkáját és hihetetlenül sokat tesz azért hogy a lehető legjobbat hozza ki önmagából. Egy Waldorf iskolában tanít, ahol gyerekek veszik körül. Rajong az osztályáért, még akkor is ha néha hangoskodnak, vagy nehéz velük bánni. Amikor délutánonként hazaér és megkérdezem, milyen volt a napja, csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek kezdi el mesélni a klassz dolgokat amiket aznap csináltak az osztályban. És mindig van egy vicces története a gyerekekről. Az iskolában is nagyon szeretik. Tud velük bánni: bíztatja őket, egyengeti az útjukat, de ha kell határokat szab és következetesen nevel. 

Az idősebb húgom Szegeden tanul, Waldorf gimiben, a kolesza a Tisza mellett van. Sokszor irigylem a szabadsága miatt, de aztán mindig rá kell döbbennem, hogy tulajdonképpen nekem is ugyanakkora szabadságom van, csak én nem mindig használom ki. Irigykedem, mert neki jobb az osztályközössége, de közben fel is nézek rá, hiszen lassan már nem az én kicsi húgom, túlnő rajtam és változik. 

A kisseb húgom épp a kamaszéveit tapossa, szeleburdi, feleselő és úgy érzi minden és mindenki ellene van. Próbálgatja a határait és ahol csak lehet, ellent mond.

A hétvégéink a legtöbbször darabokra hullanak: mindenkinek van dolga, de sokszor nem egy helyen, nem egy időben. Kevés a közös metszet, néha csak ebédeknél ül össze a család. Ilyenkor jut idő A Közös Családi Idő-re. 

Azt hiszem ezek a pillanatok az életem legszebb részei. Természetesen nem az, amikor a tesóim hajba kapnak a kukoricadarás tészta felett, azt illetően, hogy ki hozza oda a kancsót az asztalra. Sem az amikor apa mérges egy olyan kis apróság miatt, ami nem is számít, de ott, abban a pillanatban nagyon nagy dolognak érzi és ránk zúdítja a nap összes feszültségét. Nem is az, amikor úgy érzem hogy én egyedül küzdök, hogy valahogy elvégezzem ez elmúlt 13 év el nem végzett munkáit, miközben a többiek éppen a facét pörgetik vagy gitároznak és a kanapén fetrengve olvasnak. Nem, természetesen nem ezek az emlékek.

Hanem amikor anya azzal viccelődik a karácsony közeledtével, hogy randevúja van a Kisjézussal, vagy amikor apa minket cukkol, hogy milyen rossz is neki, hogy nem fiai születtek. Amikor együtt ülünk a kanapén és kabarét hallgatunk, mindenki csinál valamit magában, nem számít mi az, a lényeg hogy együtt vagyunk végre. És csak ülünk, élvezve a nyugalmat és a szeretetet ami körülvesz minket. Amikor a születésnapom reggelén mindenkit felzörget apa, ötkor, hogy a szobámba lopódzva, hogy énekelve keltsenek fel, gyertyát tartva a kezükben. Amikor télen hó csatázunk, vagy a kandalló mellett isszuk a forró teát, miközben langyos vízben áztatjuk a lefagyott lábunkat. Amikor nyáron a Balatonba cicázunk és kacagva nyomjuk egymást a víz alá, vagy fröcsköljük tele az arcát.

Ezzekkel csak azt akarom mondani, hogy hálás vagyok amiért ilyen jó családom van. Amiért van családom. Amiért törődnek velem és tesznek azért, hogy boldog legyek. Amiért támogatnak, átölelnek, amikor sírok, megnyugtatnak ha kétségek gyötörnek. Hogy van akivel megosszam az életem, aki végigkísér az utamon, fogja a kezem ameddig csak akarom, és elengedi amikor látja hogy itt az idő.