Hálapénz

Bori a szakvizsgája után visszakerült háziorvosnak abba a kis hegyvidéki faluba, ahol született.

   Vica, a kollégiumi szobatársnője csodálkozva kérdezte:

   − El akarsz temetkezni ott, az isten háta mögötti helyen?

   − Te ezt nem értheted. Te itt születtél a nagyvárosban, itt nőttél fel, de nekem már elegem van ezekből a poros, zajos utcákból, hogy mindenütt autók pufognak, meg ember ember hátán, akárhova mégy. Ha csak egyszer is látnád az én nyugalmas, békés kis falumat, ahogy a hegyek ölében üldögél, te is elgondolkodnál, hogy nem lenne-e jobb ott élni.

   Ezen aztán mind a ketten elnevették magukat. Elképzelték a bulizni járó, társaságkedvelő, harsány beszédű lányt a falusi magányban. 

    − Én élvezni akarom az életet, nem remeteségre születtem – mondta Vica, miközben a szempilláját festette a tükör előtt. Táncolni készült, a barátja már lenn az utcán várta.

   Borinak más oka is volt, hogy egy időre eltemetkezzen a szülőfalujában. Erről Vicának sem beszélt. Nem szerette, ha sajnálkoznak fölötte. A fiú a bölcsészkarról, akivel több mint két évig együtt járt, megcsalta. Épp szilveszter éjjel, mikor ő lázas betegen feküdt az ürességtől kongó kollégium betegszobájában.

   − A pasid ma éjszaka is velem volt – mondta a nagydarab, szőke lány, mikor a menzán egymás mellé kerültek.

   − Egyébként nem nagy szám, visszaadom neked – tette még hozzá, ahogy a tálcával a kezében letelepedett egy távolabbi asztalnál.

   Azóta Bori érzelmileg bizonytalanná vált. Könnyen elsírta magát, Vágyott valami tiszta, meleg szeretetre, és úgy érezte, ezt csak otthon találhatja meg. 

   Az édesanyja körbeölelte, mikor megérkezett.

   − Én mindig mondtam apádnak, hogy vissza fogsz jönni, de ő nem hitt nekem. Ugye itt laksz majd a régi szobádban?

   Bori letette a sportszatyrot, levette a hátizsákját, ez volt az összes holmija.

   − A rendelővel együtt kaptam egy kis szolgálati lakást is. De itthon ebédelek majd veletek.

  Egy hét elteltével Dr. Szabados Borbála doktornő megkezdte a rendelést.  Az asszisztensnője, Joli, idősebb volt nála, határozott, katonás természetű nő. Bori az elődjétől, Kopácsi doktortól „örökölte”, aki, miután betöltötte a hetvenet, nyugdíjba ment. 

   Aztán jöttek a betegek.

   − Tudod, Borika, neked nem szégyellem elmondani a bajomat, Kopácsi bácsinak nem szívesen beszéltem volna róla.

   − Jó, hogy maga lett az orvos, az öreg Kopácsinak már nem volt türelme a betegekhez.

De a kedvező fogadtatás mellett, megjelentek az aggodalmaskodó megjegyzések is.

Egy szigorú tekintetű férfi a váróban megkérdezte az asszisztensnőtől:

   − Nem túl tapasztalatlan ez a fiatal doktornő?

   Joli asszony a maga katonás módján letorkolta az okvetetlenkedőt.

   − Akinek nem tetszik itt, átjelentkezhet a hegy túloldalán lévő körzetbe. Megértettük egymást?!

   Amikor a betegek megtapasztalták Bori tudását, odafigyelését minden páciensére, úgy érezték ezt meg kell hálálni valamivel. Eleinte tyúkot, tojást vittek neki a rendelőbe.

   − Józsi bácsi, minek hozta ezt nekem?

   − Az asszony mondta, hogy a Borika megérdemli.

   − De nekem nincs rá szükségem, egyedül élek, anyukám meg főz rám – és Bori kitessékelte tyúkostól, tojásostól az ajtón az öreget.

   Másnap Józsi felesége kétségbeesetten jelent meg Borinál.

   − Azér nem tetszett elfogadni, amit küldtem, mer az én Józsim meg fog halni?

   − Meg fog gyógyulni Józsi bácsi, de nekem nincs szükségem semmilyen ajándékra.

   Ám a falusi ember furfangos. Kisütötték, hogy a doktornőnek azért nem kell semmi, mert magányos. Férj kellene neki. A tiszteletes úr korban épp hozzáillik. Akkor majd szükség lesz erre-arra, pénzre az esküvőhöz.

   Egy alkalommal még a rendelési idő előtt besompolygott a váróba az egyik asszony, és a fogason lógó fehér köpeny zsebébe dugott egy jó vastag borítékot.

   Joli asszony észrevette, aztán a gyülekező jónépnek megint eligazítást tartott.

   − Nem néznek maguk tévét, nem olvasnak újságot, hogy tilos a hálapénz! El akarják vitetni a doktornőt? Börtönbe akarják záratni? Ha még egyszer valakinél borítékot látok, kihívom rá a rendőrt! Megértettük egymást?

   Az emberek egy ideig nyugton maradtak, de aztán megint csak motoszkálni kezdett bennük az a „háladolog”. Mi lenne, ha a tiszteletes úrnak adnánk a pénzt? – ötlött fel bennük.

   − Tegye csak el, tiszteletes úr, kell az majd az esküvőjükre, mikor a doktornőt elveszi.

   A pap csak bámult, nem értette a dolgot. Ment Borihoz, hogy tisztázza ezt az esküvőügyet.

Nem sokszor találkoztak még, Bori nem volt templomjáró, a tiszteletes meg nem volt beteges. A polgármester mutatta be egy alkalommal őket egymásnak. Boriban az maradt meg, hogy milyen férfiatlan, lanyha ennek a kövérkés, seszínű embernek a kézfogása.

Most nevetve mondta neki:

   − Én erről semmit sem tudok. Biztosan a betegeim eszelték ki, hogy maga legyen a nekem szánt hálapénz. Egyébként egyelőre eszem ágában sincs férjhez menni. 

   A pap megnyugodva ment hazafelé. Útközben azért, az járt a fejében, milyen csinos ez a kis doktornő. El tudná képzelni tiszteletes asszonynak. Milyen kár, hogy nem hívő!