Füst

Az öreg mosógép egy újabb adag ruhát centrifugázott ki. Odaguggoltam mellé a kék lavórral, kinyitottam az ajtaját, hogy szépen kivegyem belőle a mosott holmikat, és kiteregessem az erkélyre őket száradni.  Február közepe volt, ennek ellenére kellemesen sütött a nap, az ég derült volt, és a hőmérséklet is inkább a tavaszt idézte, mint a telet. A szél is csak enyhén fújt, így nem kellett attól tartani,  hogy lefújja az erkélyről a ruhákat: apa pólóit, öcskös pizsamáját, az én pulóveremet, és az ágyneműket.

Teregetem kifelé a ruhákat, amikor füstszag csapta meg az orromat. A csudába! Most szedhetem vissza a ruhákat! Illetve még várok, hátha eláll a füst. A füst azonban nem akart eloszlani. Sőt: egyre erősebb lett a szaga, és ahogy kinéztem az udvarunkra, már láttam a nagy, szürkésfehér felhőt, ami a kertünk végéből jött. Márta néni, az idős szomszédasszony égeti a szemetet! A fene a jó dolgát! Ez az apró termetű, rettenetesen csúf ábrázatú, örökké zord képet vágó öregasszony keseríti a családunk életét, amióta csak ideköltöztünk! De nemcsak a miénket, hanem a többi szomszédét is!  Nem telt el még hét, hogy ne jelentett volna minket fel valamiért az önkormányzatnál vagy a rendőrségen! Még azért is feljelentett bennünket, mert a fáinkról az ő portájára fújta a szél a leveleket! Máskor pedig, mikor  lefojtotta valami a tyúkjait, akkor is a mi kutyáinkra fogta, jóllehet, Picur és Pamacs, a két drága foxink át se tudtak volna hatolni a kerítésen. De csak azért is rendőrt hívott, és mikor látta, hogy a közbiztonság letéteményesei nem foglalkoznak vele, addig zsarolt minket, amíg nem fizettünk neki tízezer forintot. 

–Költsd gyógyszerekre! – morogtam magamban, mikor távozott a pénzünkkel

–Hagyd csak! – nyugtatott apa – Legalább segítettünk neki! Olyan csóró, mint a templom egere.

Tudtam, hogy van neki egy tőlem valamivel idősebb fia, de az kint élt Angliában, valahol Manchester környékén a családjával.

Dühösen szedtem vissza a ruhákat, miközben átkoztam a vén szipirtyót minden felmenőjével. Eszembe jutott a büntető törvénykönyv, és az ide vonatkozó passzusok a környezetkárosításról, hogy aki a talajt, a vizet vagy a levegőt így meg úgy szennyezi, az…. 

…azt fel lehet jelenteni! Hát ne szórakozzon ez a vén ocsmányság velem, a jogok ászával, a paragrafusok királynőjével! Visszaszedtem a lavórba a ruhákat meg az ágyneműket, bementem a házba, bezártam az erkélyajtót, és letettem a vizes ruhákkal teli lavórt, miközben arra gondoltam, hogy még vagy két gépre való szennyes vár mosásra.  Anya dolgozni ment, apa pedig öcsémet vitte orvoshoz, így teljesen egyedül voltam. Ez azt jelentette, hogy senki nem tud megakadályozni abban, hogy feljelentsem a büdös banyát! Milyen szép is lesz majd látni, ha a csuklóján kattan a fémkarperec, és Zsolti őrmester betuszkolja a rendőrkocsiba! Senki nem akadályozhat meg, csak… csak a telefonom!  

Akárhogy nyomkodtam a szerencsétlen okostelefonomat, nem akart bekapcsolódni „Francba!” –gondoltam – „Ez lemerült!” 

Bámultam egy darabig a fekete kijelzőt, majd töltőre tettem. Még a lemerült mobiltelefonom se tudott visszatartani attól, hogy feljelentsem Márta nénit, a házi démont, minden nyavalyánk forrását! Itt volt még a vezetékes telefon az előszobánkban! De utáltam a hangját, valahányszor megcsördült! Annyira, hogy többször rágtam anya fülét, hogy köttessük ki, legalább annyival kevesebb lesz a telefonszámlánk. Most viszont örültem, hogy van vezetékes telefonunk élő vonallal! Felvettem a kagylót, és a fülem érzékelte a búgó hangot. Orrom pedig érzékelte az egyre büdösebb füstszagot. Nem, ez már nem szemétégetés, itt már másról, súlyosabb dologról van szó! Tárcsáztam, de nem a százhetet! Az utolsó számjegy épp a hetes fölött volt.

–Tűzoltó-parancsnokság, jó napot kívánok, miben segíthetek?

Én ekkor bemutatkoztam, elmondtam, hol lakom, és azt is, hogy mi történt. Kisvártatva szirénabőgést hallottam, és láttam, ahogy a házunk előtt a nagy, piros autók elszáguldottak.  Én ott néztem a füsttől tisztes távolságban, ahogy ezek a derék, erős, talpig beöltözött, légzőkészüléket viselő férfiak hogyan semmisítik meg a lángokat, és hogyan mentik ki az égő pajtából Márta nénit. Az idős asszony csak annyit hörgött elhaló hangon, hogy: 

–Minek hívtad őket, te hülye? Hagytál volna meghalni!

Nemsokára a mentő is megjelent, és elvitte Márta nénit Szolnokra, a Hetényi Géza Kórházba.

Lehet, hogy Márta néninek igaza van, és én tényleg hülye vagyok. Nagy hülyeségemben felhívtam a fiát, Robit Messengeren, és elmondtam neki, hogy édesanyja kórházban van, és jó lenne, ha meglátogatná.

–Szó se lehet róla! – válaszolt Robi – Emlékszel, milyen rosszul bánt velem?

–Igen, tudom.. – válaszoltam, miközben visszaemlékeztem hányszor kiabált Márta néni szerencsétlen fiával, hogy csak úgy zengett a környék, és szegény Robi nem tudott egy lépést se tenni anélkül, hogy az anyja bele ne kötött volna. A fiúnak valóságos megváltás volt az angliai munkalehetőség.

–Tudom… –mondtam – De akármilyen anya is volt, mégiscsak az anyád, és szerintem látogasd meg még utoljára! És talán örülne annak is, ha megmutatnád neki a családodat.

Egy hét múlva Robi felhívott ismét Messengeren, hogy meglátogatta édesanyját a kórházban a családjával együtt, és nagyon örült neki, és a családjának. Jenny-ért, a család legkisebbjéért pedig egyenesen odavolt!

–Annak nagyon örülök. – mosolyogtam – Újból meglátogatod?

–Sajnos már nem lehet többé meglátogatni… – Robi szemébe itt könny szökött – Mikor Jennyre rámosolygott.. az volt az utolsó mosolya…

–Értem. – sápadtam el

–Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy menj el a hagyatéki tárgyalására! Jövő héten szerdán lesz.

Úgy is tettem. Az irodában csak ketten voltunk: a közjegyző asszony és én. A közjegyző felbontott egy borítékot, melyben Márta néni végrendelete volt, valamint egy levél, melyben Robi lemondott az örökségről – az én javamra. Márta néni végrendelete értelmében is én voltam az örökös – hálából, amiért  idejében kihívtam a tűzoltókat, és hogy utoljára láthatta a fiát és annak családját. Robinak tehát nem volt szüksége a tízmillió forintos bankbetétre, se az ősi ékszerekre – nálam viszont jó helye lett ennek a kis vagyonnak. „Márta néni mégse volt olyan rossz lány!” – gondoltam magamban, és imádkoztam, hogy Isten bocsássa meg vétkeit, hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Észre se vesszük, és elszáll – mint a füst.