CECIL

Egy alkalommal felhívott az unokaöcsém. Megkérdezte tőlem mikor alkalmas, hogy meglátogasson?

Közöltem vele, hogy tökéletesen mindegy mikor jön, mert táppénzen vagyok.

Már erősen benne jártunk a tavaszban, amikor megérkezett az unokaöcsém. Egy földszintes kis házban laktunk, mondhatnám zöld területen. Miután vége lett a napnak, arra lettünk figyelmesek, hogy az unokaöcsém segítségért kiabál.

El nem tudtuk képzelni mi történhetett, ő pedig azt kiabálta, hogy valami rátekeredett a bokájára. Szúr és harap.

Mondtuk neki, hogy dobja le. De azt mondta, hogy egyre inkább szorít, és nem tudja levenni. Segítségére sietett a férjem, égtelen kacagásba tört ki, miután meglátta, hogy sündisznó, avagy sünkutya volt, a fene se tudja megállapítani. Végülis, nagy nehezen leszedtük róla, de mivel olyan nagyon jó idő volt eldöntöttük másnap, hogy meglátogatjuk az unokáinkat. Nagyon megörültünk, miután kint láttuk a családot a teraszon, csak éppen a gyerekek nem voltak ott. Természetesen az volt az első kérdésem, hogy hol vannak ők? Közölték, hogy benn vannak, játszanak. 

- Ebben a jó időben? Miért nem inkább kint játszanak? 

- Most az ajándékkal játszanak, amit kaptak. - Hallottuk a jóízű kacagásokat, de amikor be akartunk menni közölték velünk, ne nyissuk ki az ajtót, mert esetleg kiszalad az ajándék. – Sok mindent hallottam már drága gyermekeim, de hogy egy ajándék elszalad, olyat még nem. 

- Nem jelent semmit - közölték velünk - ez már a modern világ, a maguk idejében ilyen még nem volt. 

- Még szerencse – válaszoltam - futhattam volna ész nélkül az ajándékom után.

Természetesen ezen mindegyik a hasát fogta, úgy nevetett. Bár nem tudom, mi nevetni való van azon, ha egy idős ember az ő korában örült, ha rongylabdával játszhatott, adott esetben rongybabával, vagy egy cső kukoricát öltöztetett fel kislány korában, amivel olyan jól el tudott játszani, mint ezekkel a mai modern tudom is én micsodákkal.

- Jó, jó, magának is igaza van, változnak az idők, de Cecilt semmiképpen nem szeretnénk elszalasztani.

- Ki a fene az a Cecil?

- Hát az ajándék.

- Az olyan futkározós?

Alighogy ezt megkérdeztem, égtelen visítások és rettenetes dörömbölések hallatszottak odabentről. Megszólaltam: nem lehetséges, hogy Cecil borogat? 

- Az kizárt dolog, ahhoz ő túl kicsi. 

Tanácsoltam, hogy jobb lenne azért mégiscsak minél előbb bemenni, mielőtt baj érné valamelyik gyereket.

Ebben megegyeztünk, de előbb el kell torlaszolni, ki nem rohanjon!

Miután ez megtörtént, bementünk a lakásba és a három gyerek hason csúszkálva mászták körbe – körbe a szobát. Akkor vettem észre, hogy valami furcsa szekrényféleség van felborítva. Elképzelésem nem volt mi lehet az. Kérdésemre az volt a válasz, hogy az a terrárium. Őszinte vagyok, azt se tudtam mi az a terrárium. –Az meg micsoda?- kérdeztem.

A válasz az volt: -Az egy ketrec szerűség, van benne mászóka, hinta, meg csúszda.- Jézus Máriám!- mondtam én. – Hát nektek ilyesmi nem volt! 

- Még szerencse – válaszolták a gyerekek, - hogy nem ketrecben tartott minket is. Egyszer csak felkiállt az egyik gyerek:

- Apa, ugrál a csizma! – persze úgy megijedt a gyerek, hogy elkezdett félelmében ordítani. A szülők ugyan vígasztalták, de közben jót nevettek. – De apa, akkor is ugrál a csizma, mozog!

- No várjál csak kisfiam, mindjárt megnézzük mi bújt abba a csizmába.

- Miután belenyúlt, hogy megnézze, felordított és annyit mondott: - Az anyja mindenit, hát nem megharapott?

- Apa, harap a csizma?

- Majd mindjárt meglátjuk.- Megfogta a csizma talpát és elkezdte rázni, akkor kiesett belőle egy apró jószág, az pedig egyenesen felrohant a lábam szárán, végig a nadrágomon, de már akkor én is visítottam és mit sem törődtem a torlasszal, úgy ahogy volt, felborítottam és elkezdtem segítségért kiabálni, az a valami meg össze –vissza mászkált a nyakamon, majd valahogy beleesett a zsebembe. Mondtam a lányomnak: -Csak nem azt akarod mondani, hogy ez az ajándék?

- Márpedig édesanyám, az az ajándék.

- Persze könnyen meglehet, hogy az éppen a Cecil. 

- Na akkor szabadíts meg tőle, de sürgősen.

De ő is megjárta, egy harapás kíséretében, a zsebemből ugyan kiszaladt a jószág, én meg persze, rohantam, amerre láttam és segítségért kiabáltam. Már a szomszédok is össze szaladtak a nagy zsivaly hallattán. A lányomék mondták, hogy a gyerekek ajándéka. Erre az egyik szomszéd megkérdezte: Csak nem tán hörcsög?

- Dehog hörcsög - mondta a lányom – patkány!

Na nekem se kellett több, igyekeztem megszabadulni a felső ruháimtól, közben kiabáltam a lányommal:- Te agyalágyult, ostoba lány, hát ti patkányra költitek a fizetést? Miért nem szóltál? Én ingyen is hozhattam volna neked, mert ahol én lakok, ott bizony van belőlük bőven.

Na akkor megint kitört a röhögés, de aztán, hogy Cecil volt-e vagy valamelyik másik patkány, sikert elkapnom a nyakamban, de én úgy eldobtam, azt se tudom mi lett vele, merre repült. De aztán kiderült, hogy három patkány volt ott, nem egy. Megvolt a feladat, ahányan voltak, mind patkányfogóvá alakultak.

A vejem igyekezett felállítani a terráriumot és ha véletlenül valaki elkapott egyet, oda bedobták. Szinte az egész délelőtt ezzel telt, mert mire mindegyik a helyére került, már a delet is rég elharangozták.

Én azóta is minden ilyen apró jószágtól félek, semennyi pénzért nem vállalnám a gondozását, úgyhogy utána erősen meggondoltam a látogatást. Üzentem a lányomnak, ha menni akartam, hogy a terráriumot olyan helyre rakna, ahol még csak látni se lássam. De azon is gondolkodtam, talán jobban járnék, ha időpontot kérnék, mivel úgyis olyan divatos lett ebben a világban. Az orvoshoz is csak időpontra lehet menni és akkor biztos rám is kerül a sor, de legalább nyugodt leszek, hogy még egyszer nem kell patkánnyal csókolóznom.