Labirintus

A vidám főiskolai csoport mintegy 12 lányból álló kis csapata hangosan kacarászva, beszélgetve szállt le a buszról. A fiatalság minden reménye, vágya, frissessége sugárzott róluk, és ők ezt nagyon is jól tudták magukról. Diploma előtt álltak, de még a nagybetűs élet gondjaitól távol, mindennapi életüket a főiskola, a vizsgákra való készülés, bulizás, múló szerelmek töltötték ki. 

- Jöjjenek lányok, ne maradjanak le! – próbálta felhívni magára a figyelmüket kedvenc tanáruk, Robi bácsi.

- Jól van már, tanár úr! – felelték szinte egyszerre. – Megyünk már!

- Éva!- fordult az egyik lányhoz a pedagógus. – Ön beszél németül, kérdezze meg azt az urat, aki épp felénk jön, hogy hol találjuk a kiállítást.

- Máris! – mondta illedelmesen a lány, és már oda is ment a férfihoz. A többiek csak a heves magyarázást hallották mindkét fél részéről, majd a lány csalódott fejjel ment vissza hozzájuk.

- Hát tanár úr, én ezt nem értem! – Én nagyon jól tudok németül, de egy szót sem értettem abból, amit mondott.

- Hát persze! – csapott a homlokára Robi bácsi. – ez itt Ausztria, más a nyelvjárás. Na majd én. – húzta ki magát, majd ő is odament a férfihoz és lassan, artikulálva beszélni kezdett hozzá…magyarul. – Nem érted? A ki-áll-í-tást keressük, érted? – És láss csodát, a másik megértette:

- Értem, csak ne állj az arcomba! – felelte. – Arra egyenesen, majd az első utcánál jobbra és még vagy 100 méter, ott lesz. – aztán kissé bosszúsan, a lányok hangos kacajától kísérve ott hagyta őket.

- Voila hölgyeim, erre! – hajolt meg színpadiasan a tanár úr, amit heves tapsvihar kísért, így aztán Robi bácsi elindult, mögötte a hölgykoszorúval, mint egy diadalittas hadvezér.

- Megkérem önöket, hogy most már komolyan viselkedjenek! - fordult feléjük szigorúan, amikor megérkeztek. – Ez egy nagyon megrendítő, felkavaró kiállítás lesz. Elvárom Önöktől, a helyzethez méltó, felnőtt hozzáállást.

- Megígérjük! – halkult el a lánycsapat, majd a jegyek megváltása után rezzenéstelen arccal figyelték a tárlatvezető utasításait. 

- Magában a termekben végig fognak tudni menni, és azt javasolnám, hogy kettesével, hármasával menjenek. A háttérhangok, illatok segíteni fogják Önöket abban, hogy merre menjenek. Ha véletlenül elakadnak, akkor se adják fel, végig lehet menni, segítség nélkül is, de támaszkodjanak egymásra, és fontos, hogy ne beszéljenek hangosan, minden más érzékszervük működését kell most felerősíteniük. Lesz folyosó, emelkedő, akadályok, egy teljes képet fognak kapni arról, hogyan éli a mindennapjait egy látássérült ember, teljesen vak ember. A bent tartózkodó munkatársaink is mind látássérültek, ha szükségük van a segítségükre, ott lesznek.

Így aztán a lányok kettesével léptek be azon az ajtón, amin túl már a teljes sötétség fogadta őket. A kezdeti kacarászást hamarosan döbbent csend és félelem váltotta fel, hiszen abban a pillanatban, ahogy elveszítették a látás képességét, elkezdtek figyelni a hangokra. Volt, amikor tapintással, a fal mellett haladva tudtak tovább menni a kijárat felé, volt, hogy a hallásukra kellett hagyatkozni, hogy tudják, merre mennek. Többen azt érezték, csak minél hamarabb, de ki innen, hiszen csak most tudták meg azt, mit jelent az, hogy vaksötét. Volt, aki szédelgett, volt, aki hányingerrel küzdött, de olyan is akadt, aki nagyon komolyan vette, teljesen átadta magát az érzésnek, és megpróbálta minden érzékszervét felerősíteni. Az egyik duó egy kanyarban teljesen elakadt, ekkor elővettek egy öngyújtót, hogy segítséget nyújtson a tovább haladáshoz. Az apró kis láng olyan volt, mint egy fáklya vagy mint maga a Megváltó, s bár kuncogva mentek tovább az apró kis csalás miatt, inkább bűntudatot érztek, mint megkönnyebbülést a huncutság miatt. Az egyik szobában egy bárpult mellett még üdítőt is kaptak, de mivel ez már a kiállítás vége felé volt, sokkal kifinomultabbá váltak az érzékszerveik, így senki nem borította ki a poharát.

Nem sokkal később a fénybe és az aulába értek mindannyian, de a néma csend továbbra is közéjük telepedett. A lányok hunyorogva néztek körbe, de szinte minden arc ugyanazt tükrözte: döbbenet, meghatottság, fájdalom, megvilágosodás, empátia. Láttak anyukát, aki sírva borult vak fia nyakába, és végtelen szeretet járt át mindenkit. És még valami, a mérhetetlen hála. Hála azért, amit azok az emberek, akik látássérültként élik a mindennapjaikat, soha nem tapasztalhatnak meg: a színek kavalkádját, az óceán és ég kékségét, a mező, a rét zöldjét, a művészi alkotásokat, az emberi arc sokszínűségét, az építészet remekműveit. De mégsem mások, mint a többi ember, csak ők a szívükkel látnak. A kiállítás mindenkire sokkolóan hatott, a lányok összeborultak, volt, aki imára kulcsolta  a  kezét, többen a könnyeiket törölgették, de egy valamiben mindenki biztos volt, ezt az élményt mindenkinek át kell élnie.