Tímea

     Finom keze belesimult tenyerembe. Nem szorította, nyugodt volt. Éreztem bízik bennem, pedig e téren vakvezető kutyájával nem vehettem fel a versenyt. Gondolkodása az életről, a világról pozitív volt, ami gyorsan magával ragadott. Úgy mentem mellette mintha semmi gondom nem lenne. Így is lehet élni, kiegyensúlyozottan, boldogan, pedig mennyi minden hiányzik az életéből. A színek, formák, arcunk vonásai, tekintetünk, önmaga külső valósága és még sorolhatnám. Kezével, érzelmi világával többet lát, mint mi. Látja a jót, a rosszat. Tudja mit akar s mi az, amit soha nem szeretne. Gitározik, hogy a zene szárnyán önmagából még többet megmutasson, s másoknak örömöt adjon. Jó vele együtt lépni. Felveszem ütemét, ő is az enyémet és együtt ringunk jobbra-balra. Összhangban vagyunk. Jó lenne, ha látó társaimmal is  együtt tudnék így lépni.

     Egy súlyos betegségből lábadoztam, amikor felkértek egy szociális foglalkoztató létrehozására. Könnyű papírmunkára hatvan főt kellene felvenni és foglalkoztatásukat felügyelni. Három évvel nyugdíjba vonulásom elött komoly, felelőségteljes befejezésre gondolván, örömmel elvállaltam. Barátom felhívta a figyelmemet, hogy a magántulajdonban működő szociális foglalkoztatók a törvényes kereteket próbálják kijátszani. Arra gondoltam, akkor ez duplán is az én helyem, mert biztosan nem fogom szó nélkül hagyni, ha a tulajdonosok erre utaznának. Első utasításuk ez irányba mutatott. Ötven, illetve hatvanhét százalékban leszázalékolt embereket vegyek fel, a negyvenszázalékosokkal ne foglalkozzak. Értetlenkedve mondtam, hogy azok bizonyára többet és jobban tudnak dolgozni. Igazat adtak, de az állam nem fizet akkora támogatást, mint a magasabb kategóriájú leszázalékoltak után. Na, ez a szöveg nem zavart. Azokat veszem fel, akiket alkalmasnak találok a feladatok elvégzésére. Több mint száz jelentkező volt. Nyomorúságosabbnál, nyomorúságosabb élettörténeteket hallgattam meg a felvétel során. Évtizedekig egy egészen más világban éltem, nem is gondoltam, hogy emberek így élnek. Volt hat elemit végzettől a műszaki értelmiségig, szeretett családban élő és híd alatt lakó is. Egy dologban egyformák voltak, betegek, akiknek a betegségük ellenére is szükségük volt a megélhetésükhöz, családjuk fenntartásához pénzre, hiszen az állami rokkantnyugdíj kis összege csak szerény megélhetést biztosított.

     Már harmadik napja tartott a felvételi, amikor egy hatalmas németjuhász kutya feje jelent meg az ajtóban, majd a gazdája, akit vezetett. Tímea egy kedves arcú, fiatal lány érkezett, aki elmondta, hogy sehova nem veszik fel a kutyája, Bodza miatt. Segítségül kapta a kutyát, mégis ő volt az akadály, hogy elhelyezkedhessen, pedig az államtól kapott havi segélyből nem tudja kifizetni az albérletét és nem tud önmaga, valamint kutyájának fenntartásáról gondoskodni. Árva volt, így senkitől sem várhatott segítséget. A próbamunkákat, - nyomtatott levelek összehajtogatását, borítékba helyezését - pontosan elkészítette. Felvételét javasoltam, bár még nem volt elképzelésem, hogyan oldjam meg, hogy kutyája mellette maradhasson és ne zavarja a többieket. A tulajdonos közölte, hogy szó se lehet a felvételéről.

- Hogy oldod meg? – kérdezte lekezelő hangon.

- Majd a hosszú asztal szélére ültetem, ott senkit nem fog zavarni a kutya. 

Végül csak azért bólintott rá, mert a látássérültek foglalkoztatásáért az állam több pénzt fizet. Beleborzongtam a felvétel elfogadásának indokába. 

     Egy nagy üzemcsarnokban hosszú asztalokat helyeztek el, számomra egy nagyméretű üvegfalas irodát biztosítottak. Hatvan fővel indítottuk az üzemet, huszonegy hallássérült, két autista, több szívbeteg, hasi problémákkal küzdő, gyógyult alkoholista, pánikbeteg, mozgássérült és Tímea. Mire elindult a munka engedélyt kaptam, hogy Tímeát irodai alkalmazottként foglalkoztathassam. Jól bánt a telefonnal, az írógép klaviatúráját hiba nélkül használta, választékosan fogalmazott, udvarias volt a megrendelőkkel, tökéletesen megfelelő munkatársként dolgozott. 

      Egyik szállításkor négy munkatársam a liftbe szorult. Ijedtükben egyfolytában őrjöngő, pánikszerű kiabálást hallattak. Az egyik autista fiatalember, az üzemben, mint a ketrecbe zárt oroszlán föl-le szaladgált és artikulátlan hanggal jelezte izgalmát. Miközben kimentem felmérni a helyzetet, Tímea már hívta is a szerelőket, de így is több, mint egy órába telt mire megoldották a problémát. Ezután Tímea kiment Bodzával a liftben ragadt munkatársaihoz és pillanatokon belül megnyugtatta őket.

 Egésznapi munkám során sokszor már csak egy örömöm maradt, hogy ott volt az irodában Tímea és okos, barátságos kutyája, Bodza. Telefonon történő vitáim során azt láttam Bodza tekintetében, hogy teljesen egyetért felvetéseimmel. Csak szemkontaktusunk lehetett, mert a vakvezető kutyákat nem szabad simogatni, nem szabad barátkozni velük. Ők huszonnégy órában dolgoznak. Ezt ő is, én is tudtam, de ez nem akadályozta meg lelki közelségünket. Valószínű azt is érezte, hogy tisztelem, kedvelem gazdáját. Bodza mindenki irányában udvarias, kedves magatartást tanúsított, kivéve a tulajdonost, aki nemtetszését fejezte ki, hogy Tímea felvételét kierőszakoltam. Amikor benyitott az ajtón Bodza ugrásra kész helyzetet vett fel, és olyan ellenszenves tekintetet láttam a pofáján, hogy én is megijedtem volna, ha az nekem szól. Értett mindent, tudta ki a jó és rossz ember, ki az, akit nem enged be az irodába, hogy embert megalázó döntéseiről szónokoljon. Tímea is értett mindent. Amikor bevágta az ajtót kis teste összerezzent, de mégis nyugodt hangon, de nagyon kemény dolgot mondott:

-El fog engem küldeni, pedig olyan kiteljesedve, boldognak érzem itt magamat, mert úgy érzem a munkámmal én is teszek valami hasznosat a sorstársaimért. Szeretek itt dolgozni, úgy érzem mindenki elfogad.

-Ezt soha nem engedném, neked itt a helyed! - válaszoltam határozottan.

     Jó megérzése volt Tímeának, mert amikor a tulajdonos pár alkalommal nem mert belépni az irodába és délutánonként kellett velem munkamegbeszélést tartania, amikor már üres volt az üzemcsarnok, utasított, hogy bocsássam el Tímeát. Indok, a kutya antipatikus viselkedése, sőt agresszív magatartása. Hiába magyaráztam, hogy mindenkivel normálisan viselkedik csak vele szemben ilyen harcias, döntését fenntartotta. 

-Miért nem hagyja otthon a kutyáját? – kérdezi értetlenkedve.

-Mert Bodza az ő szeme világa és védelmezője. Hiába ecseteltem Tímea rátermettségét, munkájának kifogástalan ellátását, hajthatatlan volt:

-El kell bocsájtani!

A tulajdonossal folytatott vitáim során mindig az ész érveket, meggyőzést próbáltam alkalmazni, de most nem engedtem.

- Old meg a problémát magad, - mondtam, ha nem, akkor felmondok. 

E szavak hallatán felugrott, és szokásához híven elviharzott. 

Másnap telefonon egy olyan javaslattal álltam elő, délelőtt jöjjön tárgyalni, menjünk el az üzem egy csendes zugába és ott beszéljünk. Ezt a javaslatomat elfogadta és így nem küldte el őket. 

 Fél év elteltével még negyven ember felvétele történt, így egy kilencszáz négyzetméteres csarnokba költöztünk. Ez kicsit megtépázta a társaságot. Nem tudott mindenki velünk jönni, így Tímea sem. Háromszor kellett átszállnia és miután a csarnok körül óriási építkezések zajlottak ezért a megközelítés igen veszélyes volt számára. 

Pár napi utazási próbálkozást követően kezét tördelve, lassan, mint aki minden szót hatszor meggondol hallkan azt mondta:

-Sajnos fel kell mondanom! Még Bodza sem tud rendesen vezetni ezeken az építkezési törmelékeken keresztül. 

-Nem, nem! Mi lesz veled? Nem tudlak csak így elengedni. Megpróbálok egy telefonközpontban, vagy egy újságnál munkahelyet találni a számodra. Kiírok Neked egy pár nap szabadságot, remélve, hogy sikerül addig valamit találnom. Tőlem nagyon jó referenciával tudsz továbblépni.

-Köszönök mindent, amit eddig is tett értem, hogy együtt dolgozhattunk, hogy lányaként vigyázott rám.

-Magadnak köszönj mindent! Csodálatos kis teremtés vagy! 

     Most egy csendes parkban sétálunk, és amikor közöltem vele, hogy az Önkormányzat otthoni számítógépes munkát biztosít a számára, finom keze belesimult tenyerembe s köszönet képen megszorította. Jó vele együtt lépni. Felveszem ütemét, ő is az enyémet, együtt ringunk jobbra-balra. Összhang van közöttünk.

     Jó lenne, ha látó társaimmal is együtt tudnék így lépni!