A kolozsvári

  Kolozsvárt laktunk, egy csúnya, kórházsárga házban. A felső szomszédunk állandóan át akarta festeni, de hát nem volt mit tenni. Pénz is kellet volna hozzá.

  Egy délután éppen hazafelé igyekeztem az úton, mikor megpillantottam a nénit. Tízéves fejjel látni ezt a boszorkaarcú asszonyt nem volt kellemes, meg is ijedtem. Csak később jöttem rá, hogy a bibircsókjain kívül egész kedves arca volt.

  A néni intett, hogy menjek oda hozzá, hát mentem. Távoli rokon, felületes ismerős, mondta rá egyszer anyám. Odaballagtam, és a kapuban beszéltünk. Kérdezett az iskoláról.

-Tanulok, de valamiért a matematika nem megy. A többi tantárgy rendben van, nyolcasnál rosszabb jegyet nem viszek haza.

Kérdezett a barátaimról.

-Az udvaron sokat játszunk. Nem, áthívni senkit sem szoktam- ekkorra már kezdtem furcsállni a helyzetet.

  Amikor a szüleimről kérdezett, sírva fakadtam. Erre ki tudja miért, talán megsajnált, a kezembe nyomott egy karamellát. Olyan erősen sírtam, észre se vettem, csak mikor már összeesett az asszony.

 Természetesen halálra rémültem. Ő reszketve, cianotikus szájjal és körmökkel nézett fel rám, de egy szót sem szólt. Lassan, mintha álomból ébrednék, elhátráltam a kerítéstől és hazamentem.

  Csak pár nappal később hallottam, mi történt. A felnőttek azt mondták, hogy ,,szívelégtelenségben elhunyt”. Biztos szörnyű lehetett, de én nem így emlékszem rá. Hirtelen megnyugodtam, boldog lettem. Mindegy, hogy nem lesz vacsora, a szüleim veszekednek, minden rendben! Hálát éreztem, azt hiszem. Hálát, hogy ő halt meg és nem én.

  Néha még elmegyek a háza előtt. Ilyenkor mindig zavart leszek, mintha cimbalmokat vernének a fülem mellett. Mégis, neki köszönhetem, hogy már semmi sem fáj, mintha én is vele együtt távoztam volna ebből a világból.