A legőszintébb hálaadás

A legőszintébb hálaadás, amelyben egy nagymamának része lehet. Fölülmúl ez mindenféle díjazást, legyen az egy oklevél, anyagi, társadalmi-, kormányzati-, vagy uralkodói kitüntetés. Még a Nobel-díj is eltörpül mellette, mesélte a napokban egy nagymama, egy volt kolléganőnk, akivel ma is baráti kapcsolatot ápol a családom. Irénkének hívják ezt a nagymamát, aki már túllépte a hetvenötödik életévének bűvös határát.

Mint mondani szoktam, ezen a koron felül, már minden év Isten ajándéka, melyet kizárólag csak neki köszönhetünk. Főleg napjainkban igaz ez az állitás, ha figyelembe vesszük a nemrég lecsengett, fránya „Covid” járványt, mely főleg rajtunk, e klubban tartozókon aratott sikert.

No, de e rövid tévelygésem után, hadd térjek vissza az Irénke által érzett, hálaadás legőszintébb formájához. De, ki is ő? Ő egy jelenleg egyedül élő nő, de messze nem magányos, hiszen egy gyermekes anyuka és a világ legdrágább kincseinek, két áldott unokájának nagymamája. Ha a lakásában meglátogatod, nem jön, hogy elhidd, hogy a sors kegyetlen csapása már fiatal korában elkezdte kioltani szemefényét és mire a harminc évet elérte véglegesen befejezte csodálatos munkáját. Mégis, mindezeket a nehézségeket áthidalva, tisztaság és rend tapasztalható a lakás minden zugában. A konyhában ösztönösen mozog és elkészített ételei kitűnő, szakácsi minőségéről árulkodnak. Itt érkeztünk el mondanivalóm lényegéhez.

A napokban történt, mint ez már többször is előfordult, hogy két, áldott unokáját édesanyjuk nála hagyta egy pár órára. Már itt dicsérendő a szülők nevelése és a vak nagymama iránti bizalmuk, hogy az öt éves Ricsike (ki tökéletesen tudatában van, nagymamája fogyatékosságának) és a három és fél éves Viktória, kit figyelemmel követ bátyuskája, aki nem egyszer figyelmezteti húgát nagymama állapotára. A nagymama mindig finom harapni valót készít unokáinak, ha nála maradnak, amit a gyerekek szívesen fogyasztanak el, csak úgy hármasban, még akkor is, ha nem rég étkeztek. Ők csak tudják, hogy a legfinomabb falatokat mamájuk készíti számukra.

No, így történt ez most is. Irénke megkérdezte unokáit, hogy kérnek-e egy pár miccset (egy románok által nemzeti eledelnek nevezett betöltetlen kolbász), mire a gyerekek igennel válaszoltak, még akkor is, ha édesanyjuk halkan megjegyezte, hogy nem rég ettek. De a nagymama úgy tett mintha nem is hallotta volna az anyuka megjegyzését, hiszen számára a legnagyobb öröm, ha készíthet valamit kis tündéreinek. Miután hárman maradtak, a két gyerek előszedve az itt található játékokat, csendben lefoglalták magukat. Irénke a konyhában szorgoskodott. Már finom illatok terjedtek a szobában, amikor Ricsike ki jött, szomjúságra panaszkodva. Az elfogyasztott víz mennyisége alapján, mint Irénke mesélte, inkább a kíváncsiság hozta a konyhába. A nagymama épp a kolbászokat forgatta a forró zsírban, amit Ricsike szájtátva követett, majd apró tenyereit összecsapva rácsodálkozva nagymamájára felkiáltott:

Nagymama! Te, hogy tudsz ilyen ügyes lenni és nem is látsz!

Igen kicsi szívem, nagymama ilyen ügyes, mondta mélyen meghatódva, könnyeivel küszködve a nagymama és csókjaival árasztotta el unokája két kicsi orcáját. Ez a pillanat jelentette számára a felbecsülhetetlen hálaadást. Ez, ebből a kicsi szívből, kicsi szájacskán keresztül, a világ legőszintébb hálája volt.

Szerintetek kedves olvasóim, vajon létezik ennél a hálaadásnál, e mély érzelem formájának, őszintébb kinyilvánítása? Arról már nem is beszélek, hogy milyen jó étvággyal fogyasztották el a gyerekek a miccset, ez már csak hab volt a tortán a díjazáson.

Utószó: e sorok írója, önzetlenül tud örülni, minden ilyen boldog nagyszülő kitüntetésének, még akkor is, ha neki sosem lehet része egy ilyen hálaadásban!