A kismacska hálája

Ez még gyermekkoromban történt.

A szomszédunkban létezett egy három méter mély, betonalzattal és oldallal megerősített tágas silógödör. Ősz elején ezt rakták tele lesilózott kukoricával, amit aztán tehenek fogyasztottak el. Majdhogy az egész növény belekerült: a szár, a levelek és a még érőfélben lévő termés is. Csak a gyökér maradt ki belőle. A lesilózás abból állt, hogy egy gép 5-10 centiméter hosszú darabokra szeldelte az egészet, akárcsak a manapság használt ágaprító gépeknél tapasztalható. Egy, a gödör felé irányított görbe csövön repítette ki a motor által keltett léghuzat a kukorica darabjait. A szétszaggatott növény aztán szép lassan megerjedt, és jellegzetes savanykás szagot árasztott. Kellett a dologhoz egy-két taposást végző ember is, akik zsákot borítottak magukra, és körbe-körbe járva tömörítették az amúgy laza aprólékot. Ha elkészültek a silózással, az egészet betakarták. Méghozzá vékony homokos földréteggel, hiszen akkor még műanyag fólia nem létezett. Ennyit tehát a silózásról.

Amikor a gödör kiürült, és ez e tél vége felé, vagy inkább kora tavasszal következett be, üresen kezdett tátogni. Vagy, ha esett, akkor az alján összegyűlt az esővíz. Abban az évben gyakran esett, így a víz is egyre csak mélyült. A gazda igyekezett befedni a silógödröt, de ez csak félig-meddig sikerült neki. A befedéshez faágakat és kukoricaszárat használt. Ha esőtlenre fordult az idő, a száron maradt leveleket a szél zörgette. Erre figyelt fel egy kíváncsi kismacska, amiből sohasem volt hiány a szomszédban. A macskák voltak a termés legjobb őrzői, mert egeret fogtak, az egér viszont a termést pusztította. Tudták ezt már a régi egyiptomiak is, nem véletlen, hogy a macskát szent állatnak tartották.

Nos, ez a kismacska addig ügyeskedett, amíg fel nem mászott a gödör felett zörgő levelekhez. De ez helyzet bizony nem tartott soká. Mert egy óvatlan pillanatban, amikor egy levélben próbált megkapaszkodni, zsupsz! – hirtelen a mélybe zuhant. Egyenesen a félméteres vízbe! Vészes nyávogás hallatszott a gödörből, de bizony én nem jöttem rá, hogy honnan. Mivel a nyivákolás nem szűnt meg, sőt még fel is erősödött, keresni kezdtem a hang forrását. Végre rájöttem, hogy a silógödörből szól, és megláttam a csöppnyi állatot, amint a vízben evickél. Nem volt odalenn semmi, amiben megkapaszkodhatott volna. Gyorsan körülnéztem, és találtam egy hosszú rudat, azt nyújtottam a macska felé. Végre megkapaszkodott rajta, és én húzni kezdtem felfelé. Amikor aztán a csimpaszkodó állattal együtt kihúztam, valami egészen váratlan történt. A kismacska először nem akarta elengedni a farudat, de amikor lefeszegetettem róla, belém harapott, és a karmait is a kezembe mélyesztette. Elég sokáig tartott, amkor végre elengedett. Ekkor már eltávolodtam a sílógödörtől, talán ez nyugtatta meg, mert nagyon félt, hogy visszazuhan, vagy, hogy én visszaejtem.

„Ej, hát ez a hála, hogy megmentettelek?” – kérdeztem a kiscicát, de tudtam, hogy egyedül csak a félelem uralkodott rajta, nem a hálaérzés. Később, amire felnőtt kandúr lett belőle, már igencsak jóban voltunk. Gyakran ugrott a vállamra, mintha csak elnézést kért volna egykori viselkedésért. Hízelkedve dorombolt és reszelős nyelvével a nyakamat nyalogatta. Akkor már kimutatta a háláját, csak a gödör felé nem volt szabad mennem vele, mert olyankor fújt egyet, és nyomban leugrott a vállamról. Úgy látszott, egy életre megtanulta a leckét.