A másik út.

Jó eszű gyerek voltam. Amit a tanórákon hallottam, azt soha többé nem felejtettem el. Kedveltek a tanáraim. Nemcsak azért, mert jó tanuló voltam, de azért is mert szerintük szépen rajzoltam és festettem. Nevelőim közül többen is kérték, hogy rajzoljak vagy fessek nekik valamit, amit majd bekeretezve, otthon kiakaszthatnak a falra. Nem voltam rest, mindenkinek teljesítettem a kérését. Még a terebélyes, nagyszájú, mindig jókedélyű konyhás néninek is festettem hálából egy kőkapui emléket, mert ebédosztásnál nekem rendszerint bővebben mérte nemcsak a levest, de a második fogást is. A környezetemben mindenki meg volt róla győződve, hogy engem az isten is festőművésznek teremtett. 

Történt egyszer, hogy biológia versenyt hirdettek az iskolában, a felső tagozatosok számára. Biológia tanárom biztatására én is elindultam, bár még csak 6. osztályos voltam. A verseny tétje egy természetvédelmi táborban eltöltött egy hetes nyaralás volt az északi középhegység egy csodálatos településén, Kishután, egy patakparti diáktáborban. 

A megmérettetés szombati napra esett. Előző nap, az osztályfőnökünk felhívta a figyelmünket arra, hogy színes ceruzát is tegyünk a tolltartóba, mert rajzolási feladat is lesz.

Pontban 9 órakor kiosztották a feladatlapokat. Nagy hévvel láttunk neki a munkának. A kérdések nem tűntek túl nehéznek és csak részben kívántak lexikális tudást. Voltak logikai és rajzos feladványok is. Ennek kifejezetten örültem, mert aggódtam, hogy nem fogok tudni választ adni az esetleg a 7. és 8. osztályos tananyagra épülő kérdésekre. A megoldásra kapott 2 óra letelte előtt 10 perccel már a folyosón voltam, ahol az osztálytársaim faggattak. 

Hogy sikerült? Nehéz volt?  Tényleg kellett rajzolni is? – kérdezték. Nem volt különösebben nehéz a feladatsor és valóban kaptunk rajzos feladatot is. Kedvenc háziállatunkat kellett lerajzolni. Én a Kukori és Kotkoda című rajzfilmből a kopasznyakút választottam és színeztem saját elképzelésem szerint, mert a mi televíziónk csak fekete-fehér és élőben ilyen madarat még nem láttam.  –  válaszoltam.

A feladatlapokat még aznap, közvetlenül a verseny végeztével elkezdték kijavítani  tanáraink. Ebéd után kellett visszamenni az eredményhirdetésre. 

Mi 3 kilométerre laktunk az iskolától. Nem mentem haza, mert biztosan nem értem volna vissza időben. Hála édesanyámnak, tett a táskámba elemózsiát. Bementem a csúszós, frissen olajozott padlójú,  bitumenszagú osztálytermünkbe és leültem a helyemre, a fal melletti kopott tölgyfapadba. Kicsomagoltam a piros kockás konyharuhába tekert rántott húsos szendvicset és jóízűen elfogyasztottam azt. Ezután elővettem a rajzfüzetemet és újra és újra lerajzoltam a kopasznyakút. Annyira belefeledkeztem az alkotó munkába, hogy nem hallottam meg az eredményhirdetésre hívó csengő hangját. Egyik osztálytársam kereső kiáltására lettem figyelmes. Imi! Merre vagy? Hol bujkálsz? Itt vagyok az osztálytermünkben kiáltottam vissza, de ekkora már benyitott a terembe. Gyerünk, gyerünk ! Szedelőzködjél, mert lekésed az eredményhirdetést! – siettetett. Mindent gyorsan bedobtam a táskámba és futottam a szertár melletti biológia szaktanterembe. Kiizzadva, csapzottan értem az eredményhirdetés helyszínére. Hála istennek nem késtem el. Pihegve ültem be az egyik, még félig szabad padba. A bíráló bizottság elnöke először általánosságban értékelte a dolgozatokat és megállapította, hogy sok jó megoldás született. Kiemelte, hogy többen ötletes, színes rajzot is készítettek. Elmondta, hogy az első három helyezett részesül díjban, de a többiek is kapnak részvételi emléklapot.

Amikor az eredmény kihirdetéséhez érkezett, már a torkomban dobogott a szívem. 

Istenem, de jó lenne, ha csak legalább a 3. helyen lehetnék. – gondoltam magamban. 

Csalódnom kellett. Egy másik gyerek nevét mondta ki az elnök. Bár nem gondoltam, hogy ennél én jobb helyezést érhetnék el, csak nem csitult a szívem. Olyan hangosan kalapált, hogy körbe kellett néznem, hogy hallják-e vajon a többiek is. A bizottság elnöke a katedrához kérte a második helyezettet. Egy számomra ismeretlen tanuló nevét ejtette ki a száján. Ekkor már végképp lemondtam mindenről. Legszívesebben azonnal hazamentem volna. Rövid, feszültséget fokozó várakozást követően, az elnök kihirdette az első helyezett pontszámát, majd újabb rövid szünet után az első helyezett nevét. A saját nevemet hallottam. Már nem dobogott olyan erősen a szívem, mint egy lokomotív, hiszen előzőleg gondolatban már mindenről lemondtam. Először azt hittem, hogy hallucinálok, de amikor a padtársam erősen oldalba bökött, hogy induljak a katedrához, akkor tudatosult bennem, hogy azért hallottam a nevemet, mert én nyertem meg a biológia verseny első díját. Összeszedtem mindem erőmet és tántorogva elindultam a katedra irányába. A vizsgaelnök a biológia tanárom volt. Erősen megszorította a kezemet és gratulált. A néző közönség tapsolt, az osztálytársaim ujjongtak, még az osztályfőnököm is mindkét ökölbe szorított kezének hüvelykujját felfelé fordította. Leírhatatlanul boldog voltam. Amikor a tömeg elcsendesedett, az elnök felmutatta a dolgozatom rajzos részét. Nagyon élethűnek és különleges színvilágúnak írta le a kopasznyakút. Ekkor nagyon hálás voltam neki. Nemcsak azért mert szorgalmazta, hogy induljak a biológia versenyen, de azért is, mert megerősítette bennem azt, a már régóta érlelődő gondolatot, hogy én már biztosan festőművész leszek, ha a kutya a kovászba esik, akkor is.  

Az eredményhirdetés után fogadtam a személyes gratulációkat. Utolsóként a biológia tanárom lépett oda hozzám.

Szívből gratulálok! - mondta. 100%-osra sikerült a dolgozat. Az a kopasznyakú meg kifejezetten zseniálisra.  

Imi! Nagyon tehetséges diák vagy. Ilyen rendkívüli képességű tanuló ritkán terem ezen a településen. Aki ilyen jól tudja a biológiát, annak bizony orvosi egyetemen van a helye. 

Ekkor mintha szíven ütöttek volna. Elsápadtam, kiment a lábamból az erő és úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom az iskolapad sarkában, hogy el ne essek. Kissé bizonytalanul azt válaszoltam: 

Tanár Úr! Én festőművész szeretnék lenni. A biológia tanár összevonta dús, fekete szemöldökét, mélyen a szemembe nézett, és a következőt mondta: ne butáskodj Imre! – ez idáig sohasem szólított így, mindig Iminek hívott. Kihallatszott a hangjából a neheztelés. Vállamra tette a kezét, amit én akkor ólomsúlyúnak éreztem. Az ilyen okos emberek, mint Te, ne piktorkodjanak! Ha majd elvégezted az orvosi egyetemet, ráérsz akkor piktorkodással foglalkozni. – mondta. Éreztem a szavaiban a festőművészek iránti ellenszenvet. Bár vérig sértve éreztem magamat, nem mertem másodjára is ellent mondani neki. Szó nem jött ki a torkomon, csak egyetértően bólintottam. Jól van. – mondta. Akkor megértettük egymást. 

Mi az hogy piktorkodni? Micsoda dolog a festészetet így lealacsonyítani. Méghogy Én orvos. – morogtam magamban. Soha. Nem vagyok bolond egész életemben azt csinálni, amit nem szeretnék és azt nem csinálni, amiben a legtehetségesebb vagyok. Dúltam-fúltam a hazafelé vezető úton. A biológiai tanárra – akire előzőleg hálával gondoltam - nagyon megharagudtam. Csak akkor csillapodtam le, amikor az utcánkba érve megpillantottam a kiskapu előtt várakozó édesanyám mosolygós arcát. Ahogy a kapuhoz értem, Ö gratulált, megölelt és megcsókolt. Gyere be kisfiam! Kész az ebéd. A kedvencedet főztem. Tyúkhúslevest, csigatésztával. Édesanyám iránt éreztem aznap a legnagyobb hálát. Boldog volt a versenyeredményem miatt, nem akart eltántorítani a terveimtől és ráadásul a kedvenc ételemet főzte, csakis miattam. 

Teltek, múltak az évek. Befejeztem az általános iskolát és a gimnázium utolsó évét kezdtem, amikor a testvéremet felvették az orvosi egyetemre. Csak minden második hévégén jött haza. Ekkor hozta a tankönyveit is. A színes anatómia atlasza megigézett. Amikor hazajött, mindig az volt az első kérdésem: Árpi, hazahoztad a kedvencemet? A testvérem ilyenkor elmosolyodott, kivette a táskájából az áhított könyvet, a kezembe adta azt és a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá. Persze nem tudtam egész hétvégén lapozgatni ezt a magával ragadó színpompás atlaszt, mert neki is ebből kellett tanulnia. Borzasztóan tetszett nekem ez a könyv. Milyen jó egy olyan egyetemen tanulni, ahol ilyen csodálatos irodalmi alkotásokból szívhatjuk magunkba a tudást – gondoltam. A bátyám visszautazása után mindig nagyon vártam, hogy újra találkozhassunk. Nemcsak a testvéri szeretet miatt, de az igéző anatómia atlasza okán is. 

Amikor pályaválasztásra került a sor, már nem is volt más gondolatom, csak az orvosi egyetem. Többször eszembe jutott a biológia tanárom és szégyelltem magamat, hogy 6 évvel azelőtt mennyire felháborodtam a szavain. Ilyenkor, képzeletben még bocsánatot is kértem tőle. Nem jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára. A Debreceni Orvostudományi Egyetemre adtam be a felvételi kérelmemet, ahova sikeresen felvételt nyertem és amit jó eredménnyel el is végeztem. Végzés után, az egykori biológia tanárom javaslata ellenére nem kezdtem el „piktorkodni”, hanem szakvizsga képzésre jelentkeztem. Három szakképesítést is szereztem. A kedvencem a mai napig a szülészet-nőgyógyászat. Nincs is annál csodálatosabb, szebb és felemelőbb érzés, mint amikor az ember világra hoz egy új életet. 

Hálás vagyok a jóistennek és a sorsnak, hogy orvossá válhattam. Hálás vagyok a testvéremnek és a szüleimnek, hogy mindenben támogattak. De talán leghálásabb mégis annak a biológia tanáromnak kell lennem, aki 12 éves koromban ugyan vérig sértett, de egyben felnyitotta a szememet és aki nélkül talán nem lenne ilyen csodálatos az életem.