Kegyelmi pillanat

Mindenik pad foglalt volt a parkban. Na, nem teljesen. Egyiken töpörödött kis öregasszony ült egymagában, távolba révedt tekintettel, szelíden, ölében összekulcsolt, ráncos kis kezekkel. Ez jó lesz, gondolta. Csendes „padtárs” lesz az anyóka. Megkérdezte leülhet-e. Egy halk igen után a pad szélére ült, majd lehunyt szemekkel, a háttámlának dőlve élvezte a még gyér lomb között átszüremlő tavaszi nap sugarát.

Gyengéd érintést érzett a karján. Ahogy felpillantott, egy ezerráncú arc nézett rá, és egy jóságos, meleg szempár. Kérni szeretne valamit, mondta az öregasszony és ő hirtelen arra gondolt, mennyi pénz is van most nála. Aztán pironkodva vette tudomásul, hogy a „padtárs” nem pénzt szeretne. Egészen mást. Sokkal értékesebbet. Egy kis időt. És egy kis türelmet, hogy valaki meghallgassa. Mondani szeretne valamit.

Csak képekről ismert nagyanyja jutott az eszébe. Elérzékenyülve mondott igent, természetesen.

Figyelmét egyenesen lekötötte, szinte elvarázsolta a választékos, hangsúlyos, szép beszéd, a gyönyörűen megfogalmazott mondatok, melyek roskadozó könyvespolcok látványát sugallták.

És az öregasszony mesélt, mesélt … 

A gyér lombok árnyékát figyelte az ezerráncú arcon. Olyan volt, mintha egy gyóntatószék rácsán keresztül nézné. Mert a mondandója is egy gyónáshoz hasonlított. Fájdalmas, nehéz dolgokról mesélt, melyeket talán soha ki nem mondott hangos szóval.

Az utolsó mondat, az utolsó pont…

Aztán egy megkönnyebbült sóhaj. Megköszönte, hogy meghallgatta. Szemében könnyek csillogtak, de az arca hálásan mosolygott.

Ő pedig meghatódva a hallottaktól, egy idegen leplezetlen őszinteségétől, megtisztelő bizalmától, kissé zavartan köszönt el a tovatipegő öregasszonytól.

Még ott maradt a padon egy ideig. Próbálta értelmezni a történteket. A nevét sem mondta, az övét sem kérdezte. Ki volt ő és miért kellett mindezt elmondania egy idegennek? Mintha egy évtizedek óta lezárt palackot nyitott volna fel, valami különös belső kényszer hatására. Talán mert a holnap ígérete bizonytalanabb lett, mint bármikor…? Úgy érezte, mintha egy kegyelmi pillanatban lett volna része. Hogy ott ült egy öreg fák alkotta katedrálisban, egy gyóntatószékben, hol a rácson túl egy küzdelmes, nehéz élet fájdalmas titkokkal teli batyuját rakta le valaki. Valaki, aki megérezte benne az erre érdemes embert.

És ettől minden könnyebb lett… 

A következő időszakban szándékosan a park felé vezettek léptei. De soha sem látta viszont a töpörödött kis kedves alakot.

Évek múlva aztán egy napon földbe gyökerezett a lába kedvenc könyvesboltja kirakata előtt. Ugyanaz, a parkban látott jóságos szempár nézett reá egy könyv borítójáról.

„Ha én már nem leszek…”

Megvette. Két nap alatt „felfalta”. Így ismerte meg őt, az egykori „padtársat” és különös, viharos történelmi eseményekkel teleszőtt, szövevényes életútját. Hátrahagyott naplóiból, jegyzeteiből állította össze és rendezte könyvvé tengeren túli unokája, akit többet látott fényképeken, mint a valóságban. 

Az utolsó bejegyzések egyikében ez állt: „Ma ajándékot kaptam a parkban. Egy idegen nőtől. Időt adott nekem a saját idejéből és jóságos türelmet. Meséltem neki. Sokat meséltem. A nevét sem tudom. Hálás vagyok neki. Legyen áldott, bárki is Ő!” 

Utolsó mondat, utolsó pont… 

Most ő kapott ajándékot… Ritka, különös ajándékot.