Árnyékok

Fiatalkoromban történt az eset, ám a mai napig pontosan emlékszem rá. Egyik este sör-utánpótlásért ugrottam le a közeli éjjel-nappali kisboltba, amikor feltűnt valami szokatlan. Zsákmányommal (hat darab a legolcsóbb fajtából) éppen kifele jöttem az üzletből, amikor kissé elmélázva tekintetemet a földre szegeztem. A járdát övező utcai lámpák fénykörébe érve hiányérzetem támadt. Először le sem esett a dolog, aztán amikor a kereszteződéshez értem, megálltam. Ugyanis rájöttem, mi a baj: hiányzott az árnyékom.

Hazafelé menet minden egyes méterrel egyre biztosabb lettem benne, hogy elhagytam szegényt valahol. Ha tippelnem kéne, bizonyára figyelmetlen voltam; szokás szerint megint kapkodtam és siettem, ügyet sem vetve a tényre, hogy lemaradt tőlem. Vissza akart találni hozzám, de én már messze jártam, és eltévedt. Vagy talán időközben ő döntött úgy, hogy nem akar többet követni, mert unalmasnak tartott. Esetleg elrabolták az egyik sarkon. Magam előtt láttam azt a filmszerűen klisés jelenetet, ahogy két marcona kinézetű öltönyös egy lesötétített ablakú parkoló járgányba tuszkolja egy teljesen átlagos, huszonegynéhány éves fiatalember árnyékát. A későbbi váltságdíj-követelés is totálisan nevetségesnek tűnt, hiszen kollégiumban lakom, ráadásul szüleim sem dúskálnak az anyagi javakban.  

Ezentúl tehát fel kell készülnöm, hogy árnyék nélkül zajlanak majd a mindennapjaim? Pedig mennyi csodálatos dolgot éltünk meg együtt az évek során, elmondani sem tudom. Visszagondolva, az a rengeteg közös fénykép a családi nyaralásokról, önfeledt bulikról a barátokkal, különféle rendezvényeken készült örök emlékek… Mindig ott állt mellettem, szerényen megbújva a világ szeme elől, mégis kitartóan engem támogatva, alig észrevehető módon. Most meg ki tudja, merre kóborolhat szegény. Nélkülem.

Miközben a kollégiumi szobám magányában szisszent a söröm, arra gondoltam, hogy legszívesebben eltűntként jelenteném be, és kiplakátolnám vele a lakóhelyem környékét, hátha felismerik. Vajon mit mondanék a rendőrségen, hogy a keresett személy általában száznyolcvan centi magas, nyolcvan kiló, nagyjából átlagos testalkatú, mint én, csak éppen alakját a körülmények hatására folyamatosan változtatja? Eleve nincsen arca és hasonlók, mivel alapvetően egy teljesen fekete és amorf paca, mindenféle különösebb ismertetőjel nélkül. Még az öltözékét sem tudom rendesen megadni, amiben utoljára láttam, hiszen ő nem hord olyasmit. Elég röhejesen hangzik, nem? És egy elsötétített fejet ábrázoló fantomfotó lenne a lámpaoszlop oldalára ragasztott lapon az ELTŰNT felirat alatt? Kizárt. 

Mivel este sem tért hozzám haza, hirtelen ötletként sorra hívtam a családtagjaimat, a szűkebb-tágabb rokonságot, barátokat és ismerősöket, hátha valaki átmenetileg befogadta szegény párát. Ám mint kiderült, egyikőjüknél sem kért szállást; utoljára még velem látták. Másnap az óráim után vettem a kabátom, és végiglátogattam a külváros olcsóbb moteljeit, népszerűbb kollégiumokat, különféle munkásszállókban érdeklődtem, sőt még a hajléktalanok számára fenntartott átmeneti szállást kínáló intézményekben is jártam. Egyikben sem tudtak segíteni.

Másnap nem mentem be órára. A szekrényajtóra szerelt tükör elé állva vizsgálgattam magam; kontúrjaim tépettnek tűntek, testem textúrája némileg fátyolossá vált. Egy homályos, kísértetszerű entitás nézett vissza rám, alig hittem szememnek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire égető a hiánya. Alig egy napja tűnt el, én mégis félembernek éreztem magam, mint akit rejtélyes módon megnyomorítottak, elszakítottak világ életében párt alkotó sziámi ikertestvérétől. Fájdalom csattogó fogsora rágta belsőmet, lényemből kiszakított alkatrész nélkül hibásan működő rendszer voltam, létezésem súlya megbillent. Ha úgy tartaná kedvem és lemérném, tömegem talán huszonegy grammal kevesebb lenne. 

És akkor beindultak agyamban a fogaskerekek, szörnyűséges zajongással önvádló mechanizmusok kezdték el sajátos műsorukat a koponyámban. Én tehetek mindenről, ez egészen biztos. Jelenleg túlhajtott életmódom miatt; habzsoltam a kezdődő felnőttkor fragmentumait, élményáradatban dagonyázva tapasztalni vágytam egy másik életszakaszból kilépve. A főváros ígéretes kavalkádja szintén beszippantott: vég nélküli bulizás az alkoholgőztől egybefolyt hétköznapok örvényében, egyéjszakás kalandok pillanatnyi kielégülést okozó röpke bája. Vizsgákra tanulással töltött hétvégék frusztrációja, tépelődés az oda-vissza utazások köré csoportosuló látogatási protokollok kérdésein, hasznos időtöltés erőltetett és túlzó megfelelési kényszere. Betáblázott jelen, programozott jövő. Teljesen lekötött a külső világ varázslata, miközben a belsőmet elhanyagoltam. 

Miután egymást követő két nap sem tettem tiszteletemet az előadásokon, az egyik kedves szaktársam látogatott meg anyaméhszerűen elfüggönyözött kollégiumi szobám álmos csendjében. Tétován egybefolyó órák nihiljében vergődtem. Megkérdezte mi a baj, amire először dacosan azt feleltem semmi, majd halkan mesélni kezdtem. Bátorított, azt mondta, ne aggódjak, bárkivel megesik az ilyen, és adott egy tippet. 

Délutánra amennyire csak tudtam, összeszedtem magam, és jónéhány átszállással jutottam csak el a szóban forgó kerületbe, annak is egy kevésbé frekventált részén működő intézményébe. Mintha csak a világ végére értem volna. Az EGYSÉGben - amit mások lélekmenhelynek is becéztek -, döntő többségében elkóborolt, megunt vagy éppen túlszaporodott élőrészeket fogadtak be. Néhány önkéntes foglalkozott csak a gazdátlan entitásokkal: simizéssel és különféle játékokkal dobták fel mindennapjaikat, néha sétáltak velük a környéken.

Kissé szégyenlős hangnemben előadtam, hogy mi történt, erre az ügyeletes kolléga meglapogatta a vállamat, jelezvén, hogy fel a fejjel. Miközben a szűkös alapítványi pénzekből működő lepusztult épületegyüttes folyosóit róttuk, futólag megjegyezte, hogy ebben a világban egyáltalán nem ritka az enyémhez hasonló eset; szinte naponta hoznak be egy-egy kóborlót, ahogy ők nevezik. Aztán egy viszonylag tágasabb csarnokba érkeztünk. Mindenhol füstszerű, sötét alakzatok gomolyogtak hevenyészett palánkokkal és rácsokkal elszeparált kennelekben. Hirtelen mozdulni sem bírtam, annyira sokkolt a látvány. Halványan világító fénycsövek alatt gazdátlan árnyékok egész tömege bámult felém. Vékonyabbak, vastagabbak, kicsik, nagyok, közepesek, mindenfélék. Folyamatosan változtak. Bánattól, elkeseredettségtől volt terhes a levegő.

Körmeimet tenyerembe vájtam; izgultam és reménykedtem, hátha az enyém is közöttük lesz, ugyanakkor pedig rettegtem is a találkozás kimenetelétől. Mi lesz, ha nem akar velem jönni? Ezentúl bizonyos időközönként önállósítja majd magát? Esetleg feltételeket fog szabni? Már azon morfondíroztam, hogy talán a nevén kellene szólítsam ebben a sötét soksaságban, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan erő vonzani nem kezdett. Egy ismeretlenül ismerős kötelék. Testem szinte az irányításom nélkül mozgott a furcsábbnál-furcsább formákat felvevő elárvult árnyak kényszerű hajlékai között, majd az egyiknél hirtelen megálltam. 

Semmit sem szóltam, csak ösztönösen kinyújtottam a kezem, ő pedig hozzám kapcsolódva egyszerűen kifolyt a kezdetleges rácsokon keresztül. Olyan könnyed természetességgel áramlott hozzám, mintha soha nem is került volna sor erre a szeparációs közjátékra. Mielőtt ismét eggyé olvadtunk volna, még a szemébe néztem, és bár a helyét ugyanolyan sötét szubsztancia töltötte ki, mint alakját bárhol, én mégis látni véltem. A megbocsátást nyugtázó szempárt. 

Hazafelé menet ismét teljesnek éreztem magam. Nem világított semmiféle utcai lámpa, én mégis szabálykövető, gondos gazdaként nyolc-tíz méterenként ellenőriztem a jelenlétét. Lassan megnyugodtam, és végre ő is újra otthonra talált bennem. Társra, partnerre, egy öröklétig tartó, szétszakíthatatlan egység lett újfent a mienk. Szavak nélküli is tudta, hogy nélküle csak fél vagyok, és én is tudtam, hogy ő ugyanígy gondolja. 

Mindketten hibát követtünk el; ő a felelőtlen, végig nem gondolt szökése miatt, én pedig azért, mivel mostanában a felfokozott, fiatalból felnőtté váló helyzetem miatt eléggé túlhajszoltam a kinti dolgokat, és nem foglalkoztam eleget a belsőmmel; magammal, vagyis hát velünk. Az Egységgel, akik vagyunk. Bárhogy és bármilyen sebességgel sodor minket az élet, időnként muszáj megállni, kicsikét szusszanni, hogy önmagunkra hangolódjunk. Szótlanul köszönetet rebegtünk egymás felé, és hálásak voltunk a másiknak, hogy ezen a beláthatatlan célig tartó útvonalon ismét közösen haladhatunk tovább.

Abban szintén egyetértettünk, hogy a jövő héttől kezdve én, vagyis mi önkénteskedni fogunk a Lélekmentő Alapítvány által üzemeltetett kissé kimustrált, ám mindenképpen hiánypótló intézményben. Ugyanis attól még nem lesz szebb és jobb hely a világ, hogy bizonyos tömegek azt mondják rá, bátor tettek is kellenek. Bőven ráfér a gondoskodás ezekre az elhagyott szegény kis árnyékokra. Főleg, hogy néhány helyről azt hallom, hogy gonosz, mindenre elszánt sintérek vadásznak rájuk…