Elsőszülött

Hol vagyok? De rosszul vagyok. Minden porcikám fáj a fejem tetejétől a lábujjaimig. Kábult vagyok, fekszem, mint egy deszka az építkezésen. 

    • Hogy hívják? – hallok távolról egy hangot

Mi az, hogy hogy hívnak, ki ez a hülye? Két hete a kórházban vagyok, és azt sem tudják, hogy hogy hívnak? Na, szép!

    • Ébredjen! Kislánya született! – hallom megint a távolból

Aha, már tudom, megvolt a császármetszés. Most ébresztgetnek az altatásból. Tudni akarják, észnél vagyok-e. Még hogy a császármetszés könnyebb, mint a normál szülés. Ezt biztos az találta ki, akinek még nem volt része benne. Mikor hozzák már ide a gyereket? Biztos már mindenki látta őt rajtam kívül. 

    • Anyuka, meghoztuk a kislányát!

Erőszakkal veszem rá magam, hogy a fejemet lassan a hang irányába fordítsam, alig látok a könnyeimtől. Ezek egyelőre a fájdalom könnyei, nem az örömé. De majd mindjárt jobb lesz. Azt mondják, ha egy anya meglátja a gyerekét, azonnal elönti a földöntúli boldogság. Már alig várom! 

És akkor meglátom. Mintha anyósomat hozták volna oda pólyában. Egy túlhordott, felpuffadt kis lényt tart a karjában az ápolónő. Nem érzem a kitörő boldogságot. Nem baj, én akkor is jó anya vagyok. Biztos, hogy ő az enyém? Hol az a földön túli, mindent elsöprő érzés? Én akkor is jó anya vagyok. 

    • Idetehetem? – kérdezi a nővérke.

Jaj nekem, mit csináljak vele? Meg sem bírom fogni, még leesik az ágyról, jaj, ide ne tegye! De nem mondom, mert ilyet egy jó anya nem mond. És én akkor is egy jó anya vagyok. Fogom a gyereket, nehogy leessen. Furán idegen kis lény. Mi lettünk volna együtt kilenc hónapig, jóban-rosszban? Mindenhova együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, mégis idegenül hatsz, kis bebugyolált, ráncos baba. 

    • Anyuka, próbálja majd mellre tenni a kislányt, ha este visszahozzuk! –mondja az ápolónő. 

Na, még csak az kéne, meg sem bírok mozdulni, tartani is alig bírom. Sem ő, sem én nem tudjuk, mit kell csinálni. Jön majd vajon valaki segíteni? Jó, hogy most elviszik. Én egy dög vagyok. Örülök, hogy elviszik és nem is látom őt a világon a legszebbnek. Ilyenkor mi van? Egy utolsó szemét vagyok. Majd este biztosan megbarátkozunk. 

Este összeszedem minden erőmet. Felkelni még nem tudok, mindenem fáj, izomlázat érzek minden testrészemben, de az ágy szélére húzódom, hogy odaférjen hozzám az a gyerek. Én akkor is jó anya vagyok, meg kell szoptatnom. De nem bírok oldalra fordulni, a nővérke segít, ahogy ott szerencsétlenkedem a felvágott hasammal. A többi mama már mosolyogva, gyakorlottan szoptat. Persze, ők már néhány napja szültek. Könnyű így jó anyának lenni. Majd a hét végére én is jó leszek, ha belepusztulok is. 

Megpróbálok rámosolyogni a gyerekre, de ő nem néz rám. Biztos haragszik, érzi, hogy nem árad belőlem a parttalan elfogadás. Igaza van, nekem kell változnom. Azért már nem is olyan csúf. Már nincs felfújódva és az arca is kisimult, nyugodtabb. Megy ez nekünk. Ő jó gyerek, én meg akkor jó anya vagyok.