Triumvirátus 

Kinyílt az ajtó.  Egy kardiológus lépett a kórterembe. Határozott léptekkel odament a szoba közepén elhelyezett inkubátorhoz és felnyitotta a tetejét. A benne fekvő baba összehúzta magát a beáramló levegőtől.  Az orvos felhelyezte a csöppség végtagjára, mellkasára az elektródákat és megigazította az orrszondát. Miután becsukta az üvegbúra fedelét, elindította az EKG készüléket. Fejcsóválva figyelte a többparaméteres kijelzőn megjelenő görbe vonalakat. A vizsgálat végeztével óvatosan eltávolította az apró testről a tappancsokat és bekapcsolta az állványra szerelt kék fényt. A baba hunyorogva fordította el arcát az erős sugárzástól. Az orvos ezután kinyomtatta a leletet, majd távozott. 

Ahogy az ajtó becsukódott, három lény körvonala derengett fel a kórteremben. Izgatottan az inkubátor köré hömpölyögtek; fekete, arany és bíbor ötvözetük a szoba falára vetült.  

– Hadd vigyem magammal! – szólalt meg a fekete entitás. Komor alakja sunyin gomolygott a légzést segítő berendezés vezetéke mellett. – Látjátok, milyen gyenge a szíve, csak baj lenne vele.  

– Mit képzelsz magadról, Halál? Azzal tönkretennéd a munkámat – szórt felé arany szikrákat az Élet. – Alig pár perce leheltem bele létezést, nem veheted el máris. Inkább azt javaslom, vigyázzunk rá és takarjuk le a szemecskéjét, nehogy baj érje. 

– Felesleges fontoskodás – pöffeszkedett a Halál –, inkább csavarjuk erősebb fokozatra azt a lámpát.  

A harmadik, bíbor színben ragyogó tag egy ideig csendben figyelte az eseményeket, aztán megszólalt. 

– Ha megengeditek, én adnék neki valamit. 

– Rád itt semmi szükség, Tehetség – fújt a Halál nagy koromszínű pacákat a levegőbe. – Egyáltalán minek jöttél?  

– Amikor leszületik egy új lélek, minden alkalommal eljövök veletek és megajándékozom az újszülöttet egy különleges képességgel.  

– Szerinted ez érdekel bárkit? – feleselt a Halál. – Az emberek nagy része rutin üzemmódban él, egyáltalán nem akarja megtudni, hogy miben kivételes. Most pedig elviszem magammal ezt a porontyot. Punktum! 

– Az igazságtalan lenne – csattant fel az Élet. – Nem volt elég neked az oxigénhiánya és a szívbetegsége, azt akarod, hogy távozzon az élők közül? Tudod, mit? Távozz te innen! – hintett arany pelyheket a kórterem ajtaja felé.  

– Hajmeresztő az állandó civakodásotok – vetette közbe a Tehetség. – Folytatni szeretném a küldetésemet. Halál, te maradj csendben! A szomszédos kórteremben éppen elég galibát okoztál. Az egyik csecsemőnek örökre inzulint kell kapnia miattad és csak úgy tudtam enyhíteni a gondján, hogy fejlett kézügyességgel ajándékoztam meg. Ha nagy lesz, ínycsiklandó süteményeket, bonbonokat és tortákat alkot majd, megédesítve az emberek életét. A másik gyermektől pedig elvetted a szeme világát; így soha nem láthatja a hófödte hegycsúcsokat, az évszakok váltakozását, vagy a szerelme mosolyát. Ezért vigaszul kifinomult hallást adtam neki, páratlan zenei érzéket, hogy felnőttként zongorán szólaltassa meg a hangok és a csend harmóniáját. 

– Oh, milyen nagylelkűség! – borzongott meg a Halál és a rosszindulattól foszladozni kezdett komor alakja.  

– Folytasd, kérlek – karolta át az Élet arany sugaraival a Tehetséget. – Neki mit hoztál? – mutatott az inkubátor felé. 

A pici gyermek időközben mély álomba szenderült. 

 –  Meg kell küzdenie a veleszületett szívhibával – válaszolt a Tehetség –, cserébe viszont egész fiatalon megtanul olvasni, aztán tollat ragad és írni kezd. Kiírja magából az összes bánatát és örömét. Írni fog azért, hogy másokat boldoggá tegyen és ír a saját kedvére, akkor is, ha senki nem olvassa egyetlen szavát sem. És egyszer, sok évre rá, a betűk kanyarítása közben ráébred arra, hogy benne is lakozik egy különleges képesség, amiért hálát érez.