Látássérültként sok mindenkinek kellene hálás lennem, de most első körben a nagyszülőknek vagyok hálás. Anyai nagymamám, akit én gyerekkoromban Nanyuskának hívtam, mert a nagyanyuska hosszú lett volna. Nagyapámat pedig hasonló meggondolásból napucinak. Édesanyám szüleiként együtt éltek velünk. Elvált szülők gyermekeként nőttem fel öcsémmel és a nagyszülők segítették édesanyát.

Nagyapa volt a pót apukám, békében, szeretetben nőttünk fel.

Sajnos már több, mint negyven éve a nagyszülők 16 nap különbséggel elaludtak örökre,

édesanya  pedig 6 évvel élte őket túl.

Már csak gondolatban lehetek nekik hálás.

Gyerekként sokszor mérges voltam Nanyuskára, hogy játék helyett a konyhában kellett segíteni neki, de felnőtt fejjel csak maximális hálával tartozom neki.

Már egész kicsi voltam amikor segíthettem borsót fejteni. Csak be kellett kalkulálnia, hogy a borsó nemcsak a tálba megy hanem a számba is.

A kertünkben több diófa is volt, sajnos már mindet ki kellett vágni, elöregedtek, ha dióra volt szüksége a készülendő süteménybe akkor napuci törte a diót, én pedig pucoltam, majd ledaráltam.

Ha bármilyen ebédhez darálthúsra volt szükség, Nanyuska megvette a húst és én daráltam le neki, mert akkor biztos volt benne, hogy mócsing nem kerül bele.

Emlékszem, ha túl sovány volt a hús akkor kis darab szalonnát is daráltatott bele.

A csirke melléből rendszeresen fasirtot készített valamilyen főzelékhez.

Sok süteménybe való tölteléket, krémet kevertem ki, nanyuska állította össze így nem tudtam a belevalókból miből mennyit tett bele. Rám csak a kidolgozás hárult.

Nagymamám évekig járt a Lehel piacra és élő csirkét vett, azt 2-3 napig etette és aztán nagyapával levágták. A csirke koppasztást is megtanította, először mindig a csirke lábáról kellett lehúzni a sárga külső réteget, mert amikor már hült valamit a víz, nem jött le rendesen. A nagy tollakat hamar le lehetett kapkodni, de anagyon aprót azt meghagytam nagymamámnak. Mostanság, frissen pucolt csirke kapható és nincs szükség erre a tudományomra.

Sokszor mentem vele piacra és hazafele teljesen természetes volt, hogy én viszem a nehéz szatyrokat. Számomra az is teljesen természetes volt, ha a járműveken adódott egy ülőhely nagymamát azonnal leültettem. Az élő csirkét nem szerettem cipelni,mert a hálós szatyorból képes volt kicsípni, tömött villamoson ez kínos volt.

Zöldséget, burgonyát pucolni is megtanított.

Késsel egész vékonyan tudok burgonyát pucolni és elég gyors is a kezem.

A mosogatás is sokszor az én dolgom volt, megtanította hogyan tudom a kezemmel érezni, hogy ne maradjon ételmaradék az edényeken, a lepirult ételeket hogyan kell feláztatni, hogy ne sérüljön az edény.

A levesbe tésztát nanyuska gyúrta és én nyújtottam, mert én sokkal vékonyabbra tudtam nyújtani, mint ő. Viszont felvágni már nem engedte nekem.

Sajnos az előkészítéseken kívül nem engedett közel a tűzhelyhez, azt megtartotta magának az élete utolsó pillanatáig. Ez aztán nagyon hiányzott nekem amikor önálló háztartást kezdtem vezetni.

Azt is nagymamámtól tanultam, 1 csapott evőkanál liszt az 1 dkg, kristálycukorból pedig 1 csapott teáskanál az 1 dkg. Mivel sokáig nem volt konyhaimérlegem, mert a látót már nem láttam, beszélőre pedig nem régen tettem szert, ennek évekig nagy hasznát vettem.

Ha süteményhez tésztát gyúrok mindig eszembe jut a mondása, addig kell gyúrni amíg az összes  lisztet nem dolgoztam teljesen be, illetve elválik a kezemről a massza. 

Nagyon finoman főzött, sütött, csak sajnos kevés receptjét őriztem meg. Ráadásul nagymama sokszor nem mérte a hozzávalókat csak érzésre rakta bele a megfelelő mennyiséget.   

Soha nem lett több vagy kevesebb, mint amennyire szükség volt az adott ételhez, annyira érezte.

7-10 éves korom közt nagyszülőkkel nyaranta rendszeresen jártunk a Dagályba. Az Árpád-hídon gyalog mentünk át és akkor még szélesítés előtt állt a híd, egy személyes járdán kellett végigmenni. Abban az időben rendszeresen álmodtam, hogy a híd közepére érve megnyílik a híd és én a Dunába esek ésnem tudok kiúszni, pedig akkor már tudtam úszni.

Erről viszont nem a nagymamám tehetett.

9-23 éves korom közt mindenféle vitaminokat, értágítót kellett szednem a szememre. Nagymamám a reggeli tejes kávéhoz és kekszhez kikészítette a beszedendő gyógyszert, az esti adagot pedig este a kezembe nyomta.

Nanyuska minden szereplésemen, fontos eseményemen ott volt, akár el tudott jönni anyukám akár nem. Előfordult, hogy édesanya nem tudott időben elszabadulni a munkahelyéről az óvódából, óvónő volt. DE nagymamám mindig ott volt.

Én lány létemre nem szerettem babázni csak ha vendég kislány volt nálunk. Viszont annál jobban szerettem különböző építő játékokkal játszani. Napuci leült hozzám a szőnyegre és segített, velem játszott. Nagyapa szívesen hallgatta hegedű gyakorlásomat, és mindig bíztatott, ha gyakorlom jobb lesz. Sakkozni is megtanított, annyira nem szerettem, csak az alaplépéseket tudom.

Gyerek ill. fiatal felnőtt koromban két mozi is volt nálunk Csillaghegyen. Nagyszülőkkel rendszeresen jártunk moziba. Téli estéken nagyszülőkkel társasjátékkal játszottunk.

A csínytevéseinken nagyapa csak nevetett. Ha nagymama mérgelődött valamiért velünk nagyapa próbálta elsimítani, védett minket.