A fagyi

   Akkoriban olyan meleg napok jártak, hogy akár ribannában is lehetett futkozni, vagy meglehet, egy szál pendelykében is. Mert, hát, mindig így emlegették errefelé az öregek a hűvös, hideg időben, hogy: „Ha majd ribannában lehet járni, majd csak az lesz a jó idő!” 

A Nap forró sugarai perzselőn égették a tájat, ami már jajdult bele, és a forró csókoktól kiszáradt mező, szerelmes vágyódással az esőért sóhajtozott inkább. A fák levelei összekunkorodva védekeztek a tűzforró szerelem hevétől, s a bogarak is csituljt tettek a szájukra, némán gubóztak be a földbe túrt, vagy talált lyukakba, némelyikük a még hősiesen küzdő lapulevél fonákján talált árnyékot. 

Szerencsétlen Bodri kutya sem hízelkedésre használta most rózsaszín nyelvét, hanem tövig kitolva lihegett, s percenként lefetyelte a mindig frissre váltott vizet a csebréből. A baromfinép azzal a kis tudatlan fejével csak bóklászott az udvaron, de étvágyuk is alábbhagyott, s bizony a tojás sem volt olyan szapora, mint eddig. 

Valahogy így volt, de annyi bizonyos, hogy a faluban nyaraló kis városi lányt, ez cseppet sem zavarta. Izzig-vérig Nap leánya volt, bármilyen meleget elviselt, mi több, szeretett. Nem csoda hát, ha aprócska, rózsaszín pántos ruhácskában most is az udvaron játszódott, s közben gazdaasszonyként ügyelt arra, hogy mindig friss vizet adjon a szomjazó állatoknak. Szerette ezt a tevékenységet, mert miközben húzta a vizet a karos kútból, magára is fröccsentett sikkanta, élvezve a hűs cseppeket. Sokszor maga is aláhajolt, aztán csak úgy, tenyérből itta a vizet. 

- Na! Gyere Bodri! Nézd, mit hoztam neked! – tette jószívvel az újra töltött tálkát a kutya elé, aki azonnal hevesen lefetyelni kezdett, s csakis a kislánytól fogadta el, hogy közben az simogassa. 

Hogy, hogy nem, egyszercsak az utcáról csengettyűszó hallatszott. Nem, nem volt ismeretlen hang! De nem ám! Lehet mondani, hogy suttyomban várt is, volt, hiszen a szombat délután, főleg, ha ilyen szép nyári nap volt, ezzel járt. Ja! Hogy mivel is? Hát, a fagylaltos bácsival. Bizony ám! Mert ő jött a maga ámulatra méltó fagylaltos kocsijával, ami egy kicsit nagyzolásnak tűnik, hiszen bicikli volt hozzácsatlakoztatva, s ezzel érkezett rendre a szomszéd faluból. Sanykó, mert így hívták a fagyis bácsit, mindig viccelődött. Egy hatalmas fehér kötény takarta el jókora pocakját, fején mindig csálén állt egy szintúgy hófehér sapka féle, s a csengőszón kívül teleharsogta mély, öblös hangjával a falut.

- Iiiitt a fagyi! Megjött a fagyis báááácsiii! 

Több se kellett, kitódultak a népek, legfőképp a gyerekek, s ácsingóztak a hihetetlen választék felett. Na, mert kérem szépen, Sanykó bácsinál nem csak csokoládé, meg vanília volt, ahogy a kocsmában Leo jégkrém, hanem puncs és néha még citrom is. Kész íz orgia! 

Padláb is azonnal felfigyelt a jelzésre, és sebtében szedte aprócska lábait, hogy kunyeráljon egy forintot, amiért két egész gombóc nyalánkságot lehetett kapni. 

- Pista bátyaaa! – esett be szinte a konyhaajtón, de szava előbb hallatszott, mint ő maga látszódott. 

- Jékom! Csak néha nem tudnál lassítani? Hozzád képest a szélvihar kismiska! –kacagott az Öreg, de fejével már az asztal felé bökött, ahová ki volt készítve az egy forint. Mondom. Hát, ez olyan szombati rítus volt. 

A szőke ciklon felmarkolta a pénzt, de mint soha, most sem felejtett el odamenni a cipészhez, s átölelve megköszönni, amit kapott. S nem, nem csupán illemből. Ő már akkor tudta, hogy a hála, az Isten adománya, s élni kell vele, úgy szívből. Az átmelegíti a lelket, a megköszönni tudás művészete. S ő ebben sem volt mindennapos. De nem ám! 

- Szeretlek Pista bátya! – suttogta a háláját az Öreg fülébe, aki mint mindig, most sem szólt, csak érzőn, szorosan magához ölelte a kislányt, s már nosszintotta is kifele. 

A kis szöszke kiszaladott a kapun, s éppen ott állt meg a még csöpp árnyékot adó fa árnyékában Sanykó bácsi. Körülötte gyerekek, kacagás, jókedv és persze a hideg édesség. Egy csöpp leányka ácsingózott csak kicsit külön, s szinte a nyála is csurgott, ahogy tátott szájjal figyelte a nyalakodó kisgyerekeket. Ó ténylegesen csak egy ribannában volt, meg egy bugyogóban, mezítláb. Furcsán, kissé félrehajtott fejjel állt, mintha csak hallaná és nem látná a csivitelő sokadalmat. 

Padláb, s ezen senki ember fia ne csodálkozzék, azonnal felmérte a helyzetet csavaros eszével. Belenézett a tenyerébe, amiben megcsillant az egy egész forint. Arcán átsuhant egy mosoly, s mivel éppen ő került sorra, már kérte is. 

- Két egy gombócos vaníliásat kérek szépen Sanykó bácsi! 

- Mi a szösz?! Változott a városi lány szokása? – kacsintott pajkosan a férfi, ismerve a kislány eddigi rendelését. 

- Van az úgy! – felelte sejtelmesen a szöszke, aztán fizetett és átvette a két tölcsért. 

Aztán sarkon fordult, s egyenesen a csöppnyi gyermekhez lépett, s egyiket a kezébe nyomta. 

- Ez a tiéd, te csimasz! – muszáj volt kuncognia, hogy a szótárába vette az Öreg, rá használt szavát. 

S az a földből alig kinőtt kis teremtmény egy szó nélkül megfogta a fagyit. Aprócska kezével megérintette a leányt, de abban az érintésben minden benne volt, hogy még az ember háta is beleborsódzott.  Aztán úgy, de úgy kezdte habzsolni, mint aki még ilyet soha nem evett, csak látott. S talán ez így is lehetett. 

Mosolyogva baktatott be a házba, ahol azonnal észrevették az adag csökkenését. 

- Na, már ilyen rosszul mér a Sanykó? Hát én kimögyök, oszt odamondogatok neki! – háborodott fel a suszter. 

- Á! Dehogy! Jól mér az! Hagyja! – fogta vissza Padláb a heves férfit. – Csak, hát, nem tudott volna egy pici lányka magának venni! Olyan különös volt a tekintete, mintha nem látna.  – egészítette ki a szót, a maga tiszta szívű módján Padláb. 

- A Teknős Samu kislánya vót az, bizonyos. Vakon született a drága…- szólt csöndesen az Öreg. 

Csend lett. A cipész szeme a kislányt fürkészte, és olyan melegen simogatta, tán melegebben, mint a Nap. 

   S azt a fagyit elnyalogatni, valahogy kétszer olyan sokáig tartott, mint eddig. Isten tudja miért…