Hála az egérnek!

Egyszer volt, olyan régen, hogy már én is alig emlékszem, vásároltam gyermekeimnek egy laboratóriumi egeret. 

Az eredetileg kígyóeledelnek szánt állatkának nálunk nagy becsülete lett. A Selymes nevet kapta meg, és még orvosi kiskönyvvel is büszkélkedhetett. 

Mikor Marcipán cicám leharapta a farka végét, mely kikandikált ketrecéből, gyermekeim addig nem nyugodtak, míg állatorvos nem látta az amputált felületet. Hiszen a sérülteket doktornak kell látnia, Selymes pedig családtag gyermekeim szerint. Őket is ügyeletre vinném, ha hasonló történne velük. Aznap vasárnap volt, de nekünk el kellett mennünk a sérülttel az állatorvoshoz. Ott a bölcs doki megmondta, naponta többször fertőtlenítsük a sebet, Selymes pedig jó esetben túléli, rossz esetben nem. Itt kaptuk az egészségügyi könyvet egerünk adataival.  

Selymes meggyógyult, élte tovább életét, mintha mi sem történt volna. A gyerekek kényeztették. Rájöttek, kedvence az eper, míg a sajtokat nemigen kedveli. 

Naponta többször kivették ketrecéből, játszottak vele. Építettek számára labirintust, futtatták, akadálypályán tesztelték ügyességét. 

Eljött a nyári szünet, amikor mindhárom gyermekem egyszerre ment táborba. Selymes Egyedül velem maradt otthon, no meg Marcipán cicával és Lady vakvezető kutyámmal. 

Nekem kellett etetnem, cserélnem a vizét. Ígértem, nagyon vigyázok Selymesre. A gyerekek aggódtak, hogy elszalad, ahogy velük is többször megesett, én meg nem látok, nem fogom tudni megfogni, ha ellóg. 

Nyugtattam őket, minden rendben lesz, gondoztam őket is, egy egér nem foghat ki rajtam. Közben viszont folyamatosan az a jelenet járt a fejemben az Emma meg én című könyvből, amikor a főhősnő elveszíti barátnője fehér egerét, majd fog helyette egy szürkét.

Minden nap imádkoztam, el ne szökjön. Két nap múlva a kis rágcsáló magától odajött a kezemhez. Úgy tűnt, esze ágában sincs elszaladni. Inkább mozdulatlanul feküdt tenyerem melegében. Úgy láttam, élvezi ujjaim érintését. Szőre puha volt, nekem is kedvemre volt simogatni őt.

Másnak kialmoztam. Kimostam a ketrecét, kiszedtem az emeleteket, míg Selymes egy ötliteres üvegben figyelt. Lakása tán új korában volt olyan makulátlanul tiszta, mint akkor.

Az ötödik napon is belemászott Selymes a tenyerembe, kicsit kivettem a ketrecből, pihent a kezemben, ám elengedni nem mertem. Örültem, hogy ilyen jól összebarátkoztunk, és büszke voltam magamra, hogy már csak egy nap, és újra itt vannak a gyerekek, akiknek elmondhatom, milyen jól megvoltunk.

A hatodik nap estéjén fáradtan fogtam hozzá Selymes etetéséhez. Túlóráztam a munkahelyemen, lekéstem a buszt és undok volt velem a boltban az eladó. Mikor néhány tökmagot tettem tálkájába, képzeletemben már a hálóingemet húztam fel. Amikor a ketrec ajtajának becsukása előtt még egyszer meg akartam keresni kezemmel, hogy jó éjt simogatást adjak neki, kétségbe estem. Sehol sem találtam. Nem mászott be ujjaim melegébe, ahogy a korábbi napokon mindig. Kutattam az emeleti szinteken, az alagútjában, a forgács alatt, ám sehol sem leltem. 

Negyed óra után lemondóan állapítottam meg, meglógott. 

holnap, ha hazajönnek a gyerekek, mit fogok mondani?

Mivel Marcipán cica reggel óta nem jelentkezett, minden bizonnyal a környező kertekben tartott hosszú vadászatot, úgy gondoltam, nem fog neki megártani, ha meghosszabbítja portyázását. Mindazonáltal a teraszra kitettem egy nagy tányér tápot. Lady kutyámat pedig kitessékeltem, nehogy véletlenségből kárt tegyen a házban kalandozó Selymesben.

Reménykedve bújtam ágyba, talán másnap a gyerekek megtalálják valahol az elkószált jószágot. Bekapcsoltam egy hangoskönyvet. Mikor a regénybeli főhős éppen lepuffantotta felesége szeretőjét, egy nehéz test landolt az ölemben. Marcipán cicám volt az, szokása szerint simogatásért jelentkezett, mielőtt összegömbölyödve elszundít a lábamnál. 

Elképzelésem sem volt, mikor jöhetett haza, mikor surranhatott be a házba. Pedig úgy vigyáztam, most ne settenkedhessen be, nehogy megtalálja és bántsa Selymest. 

Ezúttal dorombolásával sem tudott megvigasztalni. Kedveskedései ellenére újra kitettem a kertbe. 

Mivel egyszerre  voltam bánatos és zaklatott, nem tudtam elaludni, úgyhogy főztem magamnak egy erős citromfű teát, melyet édesanyám szokott inni. Mivel nem voltam hozzászokva, erősen hatott rám. Fél óra múlva már úgy aludtam, mint egy mormota. 

Álmomban Selymes a derekamig ért, fel s alá szaladgált a lakásban, miközben azt cincogta, nem vigyáztál rám, te ügyefogyott! Rohangálás közben székeket döntött fel, bútorokat tolt odébb. Mindez pedig fülsiketítő zajjal járt, melyre felébredtem.

Nem tudtam, hol vagyok. Azt viszont biztosan éreztem, valamitől mozog a hajam. Ijedtemben oda kaptam a jobb kezemmel. Hosszú tincseim között, a tenyerem alatt észleltem egy izgő-mozgó testecskét a párnámon. 

Eltartott néhány másodpercig, míg rájöttem, Selymest fogom a kezemben. Farka végének hiányosságából ezt biztosan meg is tudtam állapítani. 

Akkora kő esett le abban a percben a szívemről, hogy tán még a szomszéd városka határában is hallani lehetett a puffanást.

    • Hála az égnek! – sóhajtottam fel

Aztán miközben visszatettem Selymest a lakásába arra gondoltam, hogy talán nem csak az égnek, de az egérnek is hálás lehetek egy kicsit, hogy odamászott hozzám. 

Mikor a gyerekek hazajöttek, elmeséltem nekik Selymes szerencsés megkerülésének történetét, ahogy most Önöknek. 

A gyerekek csodálták intelligenciáját. Szerintük már ismerte az illatomat, úgy talált meg, mert ő is haza akart menni a várába. Köszönték, hogy sokat foglalkoztam vele. Így ugyanis megismert és megbízott bennem, oda mert jönni hozzám. 

Én nem egy másik egeret fogtam, ahogy Emma tette a regényben, hanem Selymes talált meg engem. Hála az égnek, vagy az egérnek, hogy jó vége lett Selymes elcsavargásának.