Az ösvényen

A hegy peremén, a már jól ismert keskeny ösvényen haladt a kislány a Betlehem felé vezető útelágazás irányában. Előtte szimatolva hű társa, a bozontos szőrű csont sovány kutyája, meg-megállt, bevárta gazdáját. „Talán még jönnek?... Talán még nem ment el mindenki, úgy hírlik, hogy még tart a népszámlálás…Talán még ma is jut valami ennivaló, a jó szándékú emberek alamizsnájából…”Gondolta a kislány magában. „Igyekezzünk Bozont!” Biztatta, de leginkább önmagát fel a kaptatón. 

A kopár sziklarönk tövében a megszokott helyen kutyája leült, s míg várta az elismerő simogatást a kislány belebotlott. „Bozont majdnem elestem… - Itt vagyunk?”Aztán megsimogatta. Kifújta magát és leült melléje. Milyen jó, hogy nem esik az eső.., gondolta, és hála énekét zengte az ég felé. Gyönyörű hangja visszhangzott a sziklák között. A kutya csendes volt, jöttét senkinek nem jelezte. Közelebb bújt gazdájához, időnként megremegett. 

A kislány hóna alól elővette apró kis korsóját, így tartva melegen ivóvízét. Kortyolt belőle és aztán újból és újból elkezdte énekét, s csak énekelt már ő sem tudta mióta. Egyszer csak hangja megremegett s hirtelen elcsuklott, aztán csend lett, nagyon csend. Kis álla remegett fogai egymáshoz kocogtak. Kutyáját magához ölelve melegítették egymást. Dideregtek. Gyomra korogni kezdett, mire Bozont felkapta fejét, ásított, s röviden nyüszített. 

Szélcsend volt, hamar besötétedett és ők csak vártak- vártak és nagyon fáztak. 

„Imádkozni kéne.., hogy tanított Anyám?..,de nem emlékszem… Csak ez az ének.., ez az egyetlen…  Ezt hagyta rám…”,és könnyei  vékony meleg csermelyként folytak végig a hideg arcocskán. S míg Anyjára próbált visszaemlékezni léptek zaját vélte hallani. Mély lélegzetet vett, s a tüdőrepesztő hidegben, fennhangon, ékesen énekelni kezdett. Kutyája most nem jelezte jöttét senkinek, vajon miért? Ezen tűnődött. Lassan a hidegtől kékes szederjes vézna karját előrenyújtva, tenyerét kérőn tartotta. Dermedt újai nyitva maradtak, de nem érezte. A léptek előtte elcsitultak. Ki az? Ki-vagy mi jött? Van itt valaki? Kérdezte a kislány miközben lábával Bozontot kereste.  „A nevem József. Jegyesem Mária.” Szólt szelíden a férfi.

„Talán tudsz segíteni, Betlehembe mennénk, melyik az oda vezető legrövidebb út? Megtudod mondani?” 

„Igen!” Szólt a kislány bizalommal és már bátorsággal eltelve.  A legrövidebb arrafelé, az nem út, hanem egy keskeny ösvény, itt a hegy peremén le a völgybe vezet. Hirtelen a térdénél érezte amint Bozont elsurran mellette, nekiiramodva a völgy felé az ösvényen. 

„Szamarunk a málhás jószág, eljárja az ösvényt? Kérdezte József. „Igen, ha nem széles a rakománya, kövessenek!” A kislány reménnyel telve szaporán lépkedett bízva habban, hogy a batyukból talán neki is jut valami, amit majd otthon testvéreivel megoszthat.  Ereiben lassan megindult a vér. Már nem fázott, bár az ujjai még hidegek voltak mégis jólesőn érezte, ahogy meleg nyelvével nyalogatja Bozont, jelezvén, hogy hazaértek. „Innen már nincs messze a város…”, szólt csengő hangján. Válaszként mintha Anyja hangját hallaná egész közelről:

 „Jóságodért áldjon meg az ég! Nekem sincs más,mit adhatnék neked.., tessék!..”  A kislány ahogy keresve, tapogatva nyúlt volna az alamizsna után, megérinté Mária Áldott Állapotát.  Ekkor a szemei megnyílnak, beragyogja a fény - És lát!- Látja az almát, a Szent Szűz tenyerén.  

 „Üdvözlégy Mária! Isteni Szép Csoda!” Csengő hangján így köszönté Őt, boldogan, Lúcia.