Elégtelen

Izzadtság gyöngyözik az arcomon. Örülök neki, mert így a könnycseppjeimmel összekeveredve talán kevésbé látszik, hogy szégyen szemre sajnálom magamat. Ülök ezen a terméskőből épült kerítéslábazaton, miközben nem tudok uralkodni keserűségemen. 

Magamnak is alig tudom megfogalmazni, mi bánt. Ha ide jönne egy jótét lélek megkérdezni, segíthet-e, nehezen tudnék mit mondani.

Tudom, hol vagyok, merre tartottam, amikor leültem. Még azt is tudom, hogy ez a kerítés fehér színű, a mellette lévő pedig jobb oldalt szürke, balra zöld, legalábbis, ha azóta nem festették át őket. Akik a buszt várják, ide szoktak leülni, erre a kényelmes terméskő lábazatra, mert a megállót csupán egy tábla jelzi. 

Én nem a buszt várom, nem várok semmit. Sétálni szerettem volna ebben a hárs illatú délutánban. De leroskadtam ide, mert nem megy. Fehér bottal én  csak közlekedni tudok. Hiába ismerem az utat, hiába van a legrészletesebb térkép a fejemben, ha a járdára parkol egy autó, kirakják a szelektív hulladékot, a kerítésnek támasztanak egy biciklit, végem. Vakon búcsút mondhatok a pihentető, feltöltő barangolásaimnak. A vak azért jár-kel a világban, hogy eljusson Á-ból B-be, nem másért. Élvezetből nem megy ki egyedül az utcára, mert a közlekedés nem holmi sétafikálás. Koncentrálással, vérrel-verítékkel jár. Miközben örömteli kóborlásaimat gyászolom, egy hideg nedves valami érinti a kezemet. Minden bizonnyal Buksi orra az, aki a zöld kerítés mögött lakik, ám minduntalan kiszökik. Jó barátja ő mindenkinek, aki letelepszik ide. Ráfekszik a lábamra, a hasát vakargatom. Buksi megnyalogatja a kezemet. Jól esik érdes nyelvének lágy érintése. Megnyugtat selymes szőrének tapintása. A kétségbeesés helyét lelkemben valamiféle elmélázás veszi át. Eszembe jut egy történet, ami úgy huszonöt éve esett meg velem.

A Városliget egyik eldugott padján tanultam a jogpolitika kollokviumra. Körbe pakoltam magamat fénymásolt tételekkel. Iratnehezéknek az oktató által írt tankönyvet használtam, mert a benne álló mondatoknak se füle, se farka nem volt. 

Éppen Kelsen Tiszta jogtanját próbáltam memorizálni, miközben furcsa csilingelésre lettem figyelmes. Fél szemmel odasandítottam. Egy férfi haladt el előttem egy kutyával. Kiestem miattuk a gondolatmenetemből. A visszazökkenés számomra sosem ment egyszerűen, úgyhogy éppen csak annyi figyelmet szenteltem nekik, amennyi feltétlenül szükséges volt. A legparányibb észlelésmorzsát is feleslegesnek éreztem. Nem foglalkoztam tovább a kérdéssel, Hogy kerül ide egy kutyapásztor, aki kolompot akaszt kedvence nyakába.

Mivel a Liget legunalmasabb sarkát választottam, joggal reméltem, nem lesz több kéretlen látogatóm egészen napnyugtáig. De nem ez történt. Tíz perc alig telt el, amikor megint hallottam a csengettyűszót. Előbb balról haladtak jobbra, most visszafelé jöttek. Biztosan kerestek valamit vagy valakit. Nem néztem fel,  tudtam, csak ők lehetnek azok megint. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor elhalkult neszezésük.

Most már csak öt perc telhetett el, éppen Max Wébernél jártam, amikor megint csengettek. Na, nem az iskolában órakezdésre, és nem is tinitust kaptam, hanem ismét a férfi volt az a kutyával. 

Határozottan zavarni kezdtek, ám rájuk  sem emeltem tekintetemet. Inkább neonsárga  sorkiemelővel színeztem át az összes személynevet a papíromon, melynek semmi értelme nem volt, mert mindegyiket aláhúztam már korábban zölddel, úgyhogy enélkül is szembe tűnőek voltak. 

Amikor pár perc elteltével negyedszer haladt el előttem a párocska, lecsaptam a kezemből a jegyzeteket, felpattantam, miközben heves mozdulataimtól a papírok szanaszét repültek. Az egyes darabokat a szél egyre -tovább sodorta, én meg szaladtam utánuk. Igen vicces látványt nyújthattam. Szemem sarkából észleltem, a férfi megállt, ám el sem mosolyodott, inkább tanácstalannak látszott. 

Miközben összeszedegettem és rendezgettem pótolhatatlan anyagaimat, a legváltozatosabb szitkozódások kergették egymást agytekervényeimben. „Kutyafáját, legalább segítene ez az alak. Azt a leborult… hét meg a nyolcát… Remélem, megvan a hetvennyolcas tétel.” 

- Úgy örülök, hogy itt van! Jó napot kívánok! – mondta a kutyás őszinte örömmel 

- Jó napot! – feleltem a fogaim között szűrve, miközben nagyon nem örültem, és nem értettem boldogságát. 

- - A Ligetben sétáltam Ladyvel, de valahol elvéthettünk egy kanyart. Fogalmam sincsen, hol vagyunk. Minden délután itt sétálunk, amióta virágoznak az akácok. Nagyon jó az illatuk. – magyarázta a férfi

Csodálkozva tekintettem rá. Értettem szavait, ám értelmüket nehezen tudtam felfogni, annyira nem illettek a helyzethez. Miután jobban megszemléltem,  leesett a húszfillér. A férfin sötét szemüveg volt, a kutyán pedig a vakvezetők jellegzetes hámja. 

- Ez egy elhagyatott rész. – magyaráztam – Ide szoktam kijönni tanulni, mert itt csend és nyugalom van. Legalábbis általában.

- Ne haragudjon, hogy megzavartam. Ha megmondja, melyik irányba induljak a Hermina út és az Ajtósi sarka felé, nem alkalmatlankodom tovább.

- Bonyolult. – feleltem, majd legyintettem. Beszívtam az akácok illatát, melyet eddig észre sem vettem.  – De tudja mit? Ha megvárja, míg összepakolom a jegyzeteimet, elkísérem. Nem fog megártani egy kis mozgás.

Szedtem a motyómat, elindultunk. A kutya jött mellettem, nem kellett a gazdáját segítenem. Úgy sétáltunk egymás mellett, mintha a férfi látott volna. 

Megszaporáztam lépteimet, a kutyus és a gazdája nehézség nélkül felvették a gyorsabb ritmust. Hamar kiértünk a kereset kereszteződéshez.

- Remélem, már kevésbé dühös ránk! – mondta a vak férfi –Több, mint fél órája kerestük a kivezető utat, amikor végre észrevettem Önt. Igazán kezdtem kétségbe esni, úgyhogy nagyon hálás vagyok Önnek. Tudja, szeretek Ladyvel a Ligetben sétálni, különösen ilyen kellemes időben. A legtöbb utat jól ismerem, de ma valahogy eltévedtünk. – magyarázkodott – Még egyszer hálásan köszönöm Önnek, meglátja, Isten megfizeti majd a jóságát!

Másnap megbuktam a vizsgán, és lemaradtam egy balatoni nyaralásról, mert járulhattam újra a tanár elé. 

Akkor azt gondoltam, hogy micsoda Isten az, aki egy elégtelennel fizeti meg a jóságomat! 

A történet viszont élesen él az emlékezetemben. Minden bizonnyal a negatív következményei miatt. 

Most pedig 25 év múltán éppen ezekre az emlékekre van szükségem. Egy éve teljesen elveszítettem a látásomat.  Akkor azt hittem, vége a világnak, aztán sok mindent megtanultam vakon. Megtanultam közlekedni is, ám a járkálás örömtelenné vált. De ez nem végleges, már látom. Hiszen szinte minden megoldható látás nélkül is. Még a sétálás öröme is megadathat újra.

Sétálni fogok én is, ahogy a férfi. Na, nem Buksival, aki a lábamon fekszik, hanem egy vakvezető kutyával.

Felállok a kerítéslábazatról, megsimogatom Buksi fejét, majd hazaindulok. Még közlekedem, de már nem sokáig. Otthon beadom az igénylést a kutyaiskolához, és a következő akácvirágzáskor már sétálni fogok újra. 

Bárcsak megtalálnám azt a kutyás férfit a Ligetből!  Megmondanám neki, hogy áldása 25 év után teljesedett be, és megmondanám azt is, mennyire hálás vagyok neki.

Lehet, hogy találkozom vele a kutyasuliban?