Kora reggeli, téli történet egy lakótelep parkolójában.

JÓTETT

A távolban egy lefulladt autó nyöszörög. Nő keze van az indítón - gondolhattam volna. Csak mi vagyunk képesek hosszan kínozni egy járgányt, amely magát már rég megadta.

Ez a kocsi csak nem indul. Tudtam én. De ő nem. Miután kiléptem a kisboltból, még mindig az indítót hangszerelte. Az csak „nyekk-nyekk”, ennyi hangot bírt kiadni, kedve sem volt üvölteni.

Az eddig gyenge történetet egyszer csak beizzította egy icipici kislány. Akinek indulásra készen állt a hátizsákja az anyósülésen, ő maga pedig hátul: szempilláin nyugvó sapkájával mintha egy hegyet mászni indult volna épp.

„Nem indul az autótok?” kérdeztem az anyukát, aki küzdelmével felhagyva rám szegezte

AZT a sapkás tekintetét. Ugyanazt a sapkásat, mert neki is a szembogarát söpörte a sisakja!

Az „Elvigyelek Benneteket?” kérdésre a kislány hopp, kipattintotta a sapkaperemet a szeméből, csatt, pattantak ki ragyogó szikrácskák a két kicsi gombszemből, és mintha ezek magukkal húzták volna szája két szegletét is, szintén felfelé! Már ezért a pillanatért megérte szóba állnom velük.

Hála, köszönet az anyukától, pedig én köszönöm nekik, hogy megtehettem. A szürke hétfő reggel így happy-kék lett, képes voltam az új útvonal miatt még hosszabban szívni magamba a város reggeli szmogos levegőjét. Mintha éppen jókedvemben kirándultam volna egyet az új kis csapatommal.

Ekkor a következő arany pillanat: hátranéztem a kislányra, aki állt mögöttünk, két kis kezével markolta az üléseinket, ahogy minden gyerek - és: kacsintott egyet. Bepattintotta az előbb felvirágzó szemhéjakat, majd ismét ki. Mintha először csinálta volna ezt életében.

Ahogy kiszálltak, majdnem egy kukásautó alá léptek - azt hittem elájulok. Miután megúszták a kocsibajt, oda is érkeztek kis kerülővel, ahova indultak, és az úticél előtt fél perccel csaknem rájuk jár egy sárga dömper!

Mégis ez volt az egyik legszebb hétfő reggelem 😊