Örök hála 

   Néhány nap alatt súlyos és nagyon fájdalmas betegségbe estem. Ezerkilencszázhatvan májusára húzódik vissza a történetem. Ezt az esetet vetem most papírra. 

Általános iskola negyedik osztályába jártam. Tanyavilágban éltünk, több kilométerre laktunk az iskolától. Rohamosan közeledett az évvégi vizsga. Izgultam miatta, mert egyre nehezebben tudtam szedni a lábaimat. A csípőmtől a térdemig erős fájdalmat éreztem. Vizsga előtti napon az egyik közelünkben lakó barátnőm kisért haza. Csak vánszorogtam a hosszú dűlő úton. Éjszaka keveset aludtam a nagy fájdalomtól, na meg a félelemtől, ha nem megyek, el a vizsgára megbukom. 

Sírtam, amikor anyukám közölte: - holnap megyünk a városba a doktor bácsihoz.

Vigasztalhatatlanul potyogtak a könnyeim. Szüleim megsajnáltak, lovaskocsira raktak és elvittek az évvégi nagy vizsgára. 

Első óra Lakóhely ismeret, tanitó néni szólított a táblához, kisántikáltam. Elmondtam mindent, amit tanultunk. Igazgató bácsi megdicsért: - sikeres vizsgát tettél, visszamehetsz a helyedre! Úgy éreztem elhagy az erőm, mire a padhoz értem elvágódtam az olajos padlón. Arra eszméltem, hogy az igazgató bácsi vizeszsebkendővel törölget. 

Anyukámhoz fordult: - vigyék a kislányt orvoshoz anyuka! 

Oda akartunk menni reggel igazgatóúr, de annyira sírt mindenképpen jönni akart a vizsgára. Nem volt szívem nemet mondani neki. De, miért sírtál? – kérdezte tőlem. 

Mert …. mert nem akarok megbukni! Jaj, dehogy fogsz megbukni! – akinek annyi ötöse van a naplóban, meg aki ilyen szépen felel a táblánál, az nem bukik meg. Menj az orvoshoz, gyógyulj meg, szeptemberben itt találkozunk! 

Hálás voltam a szüleimnek a lehetőség miatt, az igazgató bácsinak a vigaszért. 

Nem mentünk haza. Indultunk az iskolától körülbelül húsz kilométerre lévő orvoshoz Törökszentmiklósra. Miután megvizsgált a doktor bácsi, azonnal mentőt hívott. Bevittek a kórházba Szolnokra. Elgyötörten érkeztem. Hajnal óta úton voltunk, na, meg a vizsgadrukk! Csak egy ágyra vágytam ahol álomra hajthatom a fejem. 

Végre megérkeztünk. A hordágyam mellé lépett egy kopaszodó, összes, nyílt tekintetű orvos.  Megsimogatta a lábamat majd anyukámhoz fordult: - törés, Anyuka? Nem, nem törés, egyelőre nem tudjuk mi a baj a csípőjétől a térdéig nagy fájdalmai vannak. Lázas, már alig tud járni. Az orvos elgondolkodott, a tekintetünk összeért.  Úgy éreztem Ő a megmentőm. Azonnal a bizalmamba fogadtam. Pedig nem voltam és nem is vagyok olyan ember, aki bárkit közel enged magához rövid idő alatt. Néhány lépést tett előre ismét elgondolkodott. Megsimogatta a hajamat és a mentősökhöz fordult. 

Fiúk felvinnék az osztályomra a kislányt? – persze főorvosúr, felelték. 

Útközben elmagyarázta anyukámnak: most a gyermeknek nyugalomra van szüksége, fájdalomcsillapítót kap attól aludni fog. Ez a gyermekosztályon nem lenne lehetséges.  

Rendben van Főorvosúr, csak kérem, gyógyítsa meg! – kérte anyukám könnyezve.  

Egy sebészeti osztályra érkeztünk. A nővérkék szorgalmasan dolgoztak kicsit átrendezték a kórtermet. Gyermekágyat raktak a nővéri asztal mögé. Ez lett a „birodalmam” néhány héten keresztül. Anyukám odakísért az ágyhoz, átöltöztetett. Ezek voltak az utolsó lépéseim kórházon belül. A mosdóba ölbe vittek ki. 

Kezdődtek a vizsgálatok. Első napokban gyulladásgátló tablettákat szedtem. Pár nap múlva injekció kúra következett, naponta kétszer hét napon keresztül. 

Kórteremben hat lábsérült hölgy feküdt. Hamar megkedveltek, hogy jobb kedvre derítsenek, 

hol az egyik, hol a másik, dobott egy – egy szelet csokoládét, vagy valami finomságot az ágyamba.  

Időközben meg volt az évzáró is. Anyukám behozta a kórházba a bizonyítványomat, ami kitűnő lett. Nagyon boldog voltam.  Büszkén mutogattam a szobatársaknak, nővérkéknek, természetesen az én kedves főorvosomnak is!  

Múltak a napok, véget ért az injekció kúra. Csökkent a fájdalmam is, de járni nem tudtam, sőt a lábamat sem tudtam mozdítani! Lebénultam. Elvoltam keseredve, mi lesz, ha többé nem tudok lábra állni? Hang nélkül sírtam. Épp jókor jött be a főorvosúr a kórterembe lelket öntött belém. 

Elmagyarázta: - Marika Neked komoly betegségeid vannak. Magában a csípőízületi gyulladás is fájdalmas és hosszú idő mire meggyógyul, de Neked csontvelőgyulladásod is van. Kérlek, türelem, türelem, most várni kell! Míg felszívódik a szérum egy - két hét. Azután jöhet a torna naponta többször, majd lehet próbálkozni lábra állni. Ne félj! Meggyógyulsz! Hittem neki, megbíztam benne. Jól is tettem valóban kettő hét után megmozdult a lábam. Szépen, lassan, napról – napra kicsivel jobban ment a mozgás. 

Újra megkellett tanulnom járni. Eleinte két bottal. 

Minden kontroll vizsgálaton megdicsért a főorvosúr.  

Azt mondta: - Marika, hihetetlen akaraterőd van, ennek köszönheted, hogy újra jársz. 

Főorvosúr, mindannyian tudjuk az Ön tudása, lelkiismerete nélkül, az akaraterő kevés lenne! 

Fűzte hozzá teljes szívéből anyukám.  

Főorvosúrral egymás szemébe néztünk, elmosolyodtunk. Odamentem hozzá, átöleltem Ő is engem. Valami leírhatatlan érzés járta át a lelkem. Boldogság? Öröm? Akkor még nem tudtam eldönteni mi lehet. De most már tudom. Ez volt az ÖRÖK HÁLA fogadalma. 

Megható pillanatban volt részünk, elérzékenyültünk. 

 Augusztus végére kicsit bicegve de, jártam. Szeptemberben megkezdtem az ötödik osztályt igaz kerékpárral még a hosszú gyaloglást mellőznöm kellett. 

 A főorvosúr a Szolnoki Kórház sebészeti osztály vezetője volt. Akit dr. Rácz Györgynek hívtak. 

 Örök hálával tartozom neki egész életemen át, hogy meggyógyított. Újra ép, egészséges életet tudok élni!