A hála csodája  

           Csintalanul mosolyogva sétált végig a középiskola folyosóján Eszter, a tizennyolc éves elkényeztetett diáklány. Rózsaszín hajával és aranyozott körmeivel mindig is az iskola legdivatosabb lányának számított. Azt gondolta, hogy a világ csak neki szolgál, és semmi sem lehet elég jó az ő igényeinek. Mindenben hibát talált, vagy épp nagyokat hisztizett, ha valami nem úgy történt, ahogy azt elképzelte. Üvölteni remekül tudott és mindenkit lehülyézni. Egy nap azonban az élete hirtelen kifordult a sarkából. Édesanyja, aki mindig is kiszolgálta minden kívánságát, hirtelen kórházba került. Eszter számára ez valódi válságot jelentett, és nem volt képes megbirkózni vele. A kórházi számlák gyorsan felhalmozódtak, és édesanyának állapota csak romlott. A fiatal lány, aki korábban soha nem gondolkodott a pénzen, most hirtelen rádöbbent, hogy az anyagi helyzetük komoly problémákat vet fel.  Arcán szomorú kifejezés látszódott, mintha fájdalmas emlékek fosztották volna meg a boldogságtól. Néha elmerengően bámult maga elé. A társaságban is visszahúzódóbb, hallgatagabb lett, és ritkábban mosolyogott, már nem parancsolgatott. Az orvos kérd​éseire sem válaszolt kifejezetten, csak szomorúan, tompán bólintott. A beszédéből is áradt a kedvetlenség, hangja fátyolos volt, és érezhetően nehezen lehetett rábeszélni valamire is.

              Az egyik ápolónő, Betty néni, aki mindig vidám és optimista volt, mindent megtett azért, hogy felvidítsa Esztert.

   – Hallottad már azt a vicces találós kérdést, Eszter? – kérdezte Betty néni, amikor egy nap az édesanyánál találkoztak a korteremben.

    – Vicces találós kérdést? Most komolyan? – morogta Eszter, szemében a szokásos elégedetlenség virított és persze az elmaradhatatlan grimaszok is megjelentek.

     – Hadd mondjam el. Mi a különbség a pénz és az életed között?" – kérdezte Betty néni, kacagva.

     – Nem tudom, mi a különbség. És most komolyan, nem most van itt az ideje viccelődni! –  dühöngött Eszter.

A betegápolónő szélesen mosolygott, ránézett az Édesanyára, majd folytatta:

     – A különbség az, hogy az életnek van vége! 

Eszter elámult, majd hirtelen felszisszent és határozottan kijelentette: – Na, ez az igazi humor, Betty néni. Komolyan veszed a dolgokat! 

De lehetett látni rajta, hogy megérintette a mondat és elkezdett gondolkodni rajta. Az idő múlásával, Eszter lassan változott. Ahogy a folyó sodródik a torkolat felé, úgy sodródott ő is az anya felé, és kezdett érdeklődőbb lenni. Ahogy a madár szárnyait bontogatja, hogy repüljön, úgy nyitotta ki a szívét, és járt az anya kedvében. Ahogy a fa gyökerei mélyebbre nyúlnak, hogy stabilabb legyen, úgy erősödött meg abban a tudatban, hogy minden erejével helyt állhasson az édesanya mellett. Az anyagi nehézségek és az kedvetlen állapot rákényszerítette a fiatal lányt, hogy átgondolja a prioritásait. Az otthonukat, amit mindig a legfontosabbnak tartott, el kellett adniuk. A kertes házból egy kétszobás panellakásba került. Kénytelen volt lemondani a legújabb divatújságokról és a luxuscikkekről, amiket annyira kedvelt. Egy igazán különleges oldala kezdett megjelenni, mint rejtett egyéniség. Arca tele lett élettel, kifejezte lelkesedését és kíváncsiságát, hogy miként tudjon ​anyukáján segíteni. Az őszinte kék szemeiben a csillogás egyfajta ragyogást tükrözött, ami azt mutatta, hogy mindig készen áll, hogy támasza legyen anyjának, és biztos volt benne, hogy ahogy az ő viselkedése változik, az édesanyja állapota is napról-napra jobbra fordul.  Hosszú, sötétbarna haja göndör hullámokban omlott le a vállára. Amit gyakran színes masnikkal vagy különféle haj kiegészítőkkel díszített, és ezek, az utóbbi egy évben nem változtak, azok a régi darabok voltak, amiket évekkel ezelőtt Rómában vásároltak. Sportos megjelenésű lány, akinek lábai hosszúak és izmosak voltak, tükrözve a rendszeres mozgás szeretetét, amit az utóbbi időben a gyaloglással helyettesített. A lábain pedig a kedvenc tornacipője, ami már elnyúzott és megkopott formát öltött magára, de örült, hogy legalább kényelmes és van, amibe járjon, és főleg van, akihez. Viselete már nem tükrözte az aktuális divatot. A fülbevalóit is eladta, hogy biztosítani tudja anyának a megfelelő, előírt táplálkozást. Az is megfordult a fejében, hogy nem megy Egyetemre, hanem dolgozni fog, amit el is kezdett az érettségi után. Személyisége kifejezetten barátságos és empátiával telté változott. Mindig készen állt arra, hogy másokat segítsen, és a barátsága ragyogott a környezetében, mint egy napfényes délután. Ahogy az édesanya helyzete javult, Eszter lassan megértette, hogy a hálával járó öröm értékesebb, mint bármely külsőséges dolog. Betty néni a vicces találós kérdéssel és jókedvével megmutatta neki, hogy a boldogság nem mindig egy új divattrend vagy luxuscikk által érhető el.

Az egész kálvária végén, amikor Eszter édesanyja végre hazatérhetett, a lány hálásan köszönte meg Betty néninek a sok segítséget.

    –  Betty néni, sosem gondoltam volna, hogy egy kórházi szoba lehet a legtanulságosabb hely a világon. –  mondta Eszter felkacagva.

Betty néni nevetett.  –  Nem mindennapi hely, ugye? De néha az életnek szüksége van egy kis drámára is, hogy megmutassa, mi az igazán fontos. – folytatta mondókáját és átölelte a lányt.