Csillagok szimfóniája

 Az éjszaka bársonyos égboltján az ezüst ékkövek között fel-felvillan egy-két vöröslő folt. A kellemes nyári szellőnek köszönhetően a pontok lassacskán egy örvényt formálnak, s annak a tövénél egy fiatal nő kezét világítja meg a tábortűz fénye. Kiváncsian csillogó szemekkel a hugára néz, majd tekintete átfutja a fiatal kezek által szorongatott levelet, és megszólítja annak tulajdonosát: -Nos, mi legyen (vele)?

-Nem tudom… őszíntén szolva fogalmam sincs. Ha úgyse leszek zenész, miért legyen egy emlékeztetőm is arról, hogy hol bukott el az egész!? Ez esetben inkább dobom tűzbe...

-És mi van akkor, ha nem hátrálsz meg? Hákás lehetnél most ezért a levélért. Hiszen azok érezhetik a siker gyükmölcsének édes ízét igazán, akik megküzdenek érte. Bár nem szeretnék beleavatkozni, de én a te helyedben még átgondolnám a dolgot. -Ezzel a lendülettel hátrahúzta hugát a pokrócra, majd ő is mellédőlt, hogy tekintetét a távoli csillagokra szegezze az égbolton.

- Képzeld azt, hogy az életünk az éjszakai égbolt. Ha csak arra koncenrálunk, hogy mit értünk el eddig, mire vagyunk képesek, és nem gondolunk bele, hogy hogyan, ki vagy mi által jutottunk el idáig, akkor csak a sötét horizont marad. Azonban amint a dolgok mögé nézünk, és meglátjuk a legapróbb dolgot is, ami segíthetett nekünk, és azért hálásak vagyunk, az éjszakánk azonnal tele lesz csillagokkall. Gondolj csak bele, milyen sötét annak az égboltja, aki hálátlan. Ugyanakkor milyen fényes, élettel teli annak az éjszakája, aki hálás.

 -Most őszíntén, már csak az alatt a pár hónap alatt is milyen sokat fejlődtél, amíg a meghallgatásra készültél!? Ismerlek, és hidd el, nem kis esélyed van rá, hogy aranybetűkkel legyen a neved beírva a zenetörténetbe, ha nem hátrálsz meg.

 - A lány észrevette, hogy tesvrére arca vörös lett, immár nem csak a tábortűz fényétől. Nem várt el köszönetet, hisz látni, hogy a levél visszakerült a táskájába, és tudni, hogy huga féltve őrzött álmát nem adja fel, bőven elég volt számára.

 A csndet végül a fiatal zenész törte meg izgalomtól csillogó szemekkel felpattanva:

 -Pillecukrot?

- Tessék?! Most?

-Miért ne? Azt hiszem, még maradt egy kevés, kettőnknek éppen elég. Amúgy is, ha már meggyújtottuk ezt a tüzet, élvezzük is ki a fényét és a melegét.

-Jogos!- kacagott fel nővére.

 Pár perc múlva egymás után barnultak a mályvacukrok és a vidám hangulat mellett csk repült az idő. Mire az utolsó parazsat is elhagyta a vöröslő fénye, a testvérpár álomba szenderült. A fiatalabbik az álma során táncra perdült a csillagokkall, mindaddig, amíg az égbolt sötét selyemruhát nem öntött rája, s a csillagok be nem szőtték azt ékköveikkel. Végül a felkelő nap sugarából aranyhúrt pendített, s azzal szelte át életének kihívásait mindaddig, amíg a valódi elismerés, a hála és annak fényes csillagai be nem világították az éjszaka égboltját.