Dobozok

Az idei karácsony egy réges-régire emlékeztette. Egész nap havazott, tejfehér hópalást terült az udvarra, mely a szállingózó pelyhektől egyre csak duzzadt, míg egyszer csak hirtelen elfogyott az utánpótlás. Odakinn mindent csillogó csönd borított.

Andrist születése óta Juli, az anyai nagymama nevelte. A kisfiú édesanyját a szülést követően egy gyors lefolyású betegség elvitte, édesapját pedig a rázúduló gyász egészen Németországig űzte. A férfi nem akart tudomást venni fiáról, egyszerűen lemondott róla. Talán tehetetlenséggel vonta be a fájdalom, vagy tudat alatt a gyermeket hibáztatta felesége elvesztése miatt, ki tudja.  A nagymama sok évvel később a falubeliektől hallotta, hogy Andris apja a távolban új családot alapított.

Juli fiatal nagymama volt, ő maga is korán szült, a huszadik évét töltötte, amikor egyetlen lányát, Ibolyát világra hozta, a lány pedig huszonegy évesen adott életet kisfiának. A nagymama egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy Andriskát ne ő nevelje, bár időnként aggodalommal gondolt rá,  vajon sikerül-e pótolni valamit abból, amit a kisfiú anyja halálával elveszített. Szeretetteljes gondoskodásával a csecsemőből kiegyensúlyozott, boldog kisgyermek vált. Amikor fürdés után csintalankodásból elbújt Juli elől, a kisfiút hamar elárulta elő-előtörő kuncogása. Ilyenkor az asszony egyszerűen felkapta, könnyedén, mint a tollpihét a szél és csak pörgött, forgott vele véget nem érőn, miközben a fiú sötétbarna, homlokára göndörödő fürtjei együtt kacagtak tengerkék  szemeivel.

Andriska hamarosan óvodás, majd kisiskolás lett. Juli egyszerre volt nagymama, anya és egy picit maga is gyermek a közös játékok során. Bolondozás közben újraélte gyermekkorát. Legjobban barkácsolni szerettek együtt. Építőszenvedélyük talán egy papírhajó hajtogatásával kezdődött, melyet egy komolyabb, a közeli kis tó tükrén büszkén feszítő uszály készítése követett. A hosszú, kecses vízijármű csodájára jártak Andris pajtásai is, akik gyakran mentek át játszani a fiúhoz.

  Andris kedvence mégis a dínódoboz lett. Juli a hatodik együtt töltött karácsonyukra készítette. Egy kiürült cipősdoboz adta az ötletet, sokáig forgatta, méregette, míg eszébe jutottak Andris kedvencei, az apró műanyag dinoszarauszok. Esténként, miután a fiút ágyba dugta órákon át titokban mért, vágott, ragasztott.  A doboz belső alját sötétzöld  filcanyaggal és préselt, száraz levelekkel vonta be. Kerültek rá papírból készített ősfák, bokrok, ragasztott rá kisebb-nagyobb köveket, valamint világoskék papír és celofán felhasználásával még egy tavat is odavarázsolt, hiszen az állatoknak inniuk is kell. Az építmény sarkában egy kisebb barlang kapott helyett, ahová a jószágok veszély esetén könnyedén elbújhattak. A doboz lakói a parányi dinoszauruszok lettek.  Andriska öröme leírhatatlan volt, amikor a csillogó csomagolópapír alól előbukkant a pöttöm lakókkal teli, varázslatos dínódoboz. A kedvenc játékává vált és az is maradt hosszú időn át.

Az évek egyre teltek, mintha csak valaki tekert volna párat az időkeréken, hamar elérkezett a továbbtanulás ideje, a kollégiumi élet.  Andris csöndes, visszahúzódó kamasszá serdült. Mamája gyakran aggódott, vajon megfelelő gyermekkort biztosított-e a fiúnak ahhoz, hogy lassan eltávolodva a nagyszülői háztól megállja helyét egyedül is. Az elkövetkező esztendők megnyugtató válaszul szogáltak.  A fiú sikeresen leérettségizett, majd  diplomát szerzett. A főiskolán megismert barátnőjével egy távolabbi nagyvárosban kaptak állást,  albérletbe költöztek. Bár Juli a korábbi, kollégista évek alatt hozzászokott Andris gyakori költözéséhez, a legutóbbi mégis másnak, véglegesnek tűnt. Kicsit tartott tőle, hogy most már nincs vissza, csak el... A fiú a költözést megelőzően  fél napon át válogatta, táskákba és bőröndbe pakolta, amit magával akart vinni leendő otthonába, közben két nagyobb dobozt játékokkal töltött meg. Megkérte mamáját, vigye majd be az óvodába, adományként. Juli tekintete gyorsan végigsiklott a lerámolt polcokon, szívét megcsavargatta a szokatlan üresség. 

Andris elköltözésével sivárrá vált a ház, Juli egy ideig képtelen volt bemenni a gyerekszobába, ahol fájdalmas csönd üvöltött. Fokozatosan kötött barátságot az egyedülléttel, új hobbijává a túrázás vált. A fiatalokkal leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot, de amikor alkalom adódott, meg is látogatták egymást. 

Amikor Andris Juli egyik születésnapján felhívta, a nő a beszélgetés elejétől érezte,  most többről van szó, mint egy szülinapi köszöntésről. Igaza volt. Andris hangja el-elcsuklott, mialatt elárulta az örömhírt: Juli dédmama lesz. Az asszony meg se próbálta visszatartani öröméből sarjadó könnyeit,  legszívesebben most ő tekert volna egy nagyot az időkeréken, hogy unokája gyermekét mielőbb karjaiban tarthassa.  De nem kellett azt tekerni, repült az idő magától is szaporán, hamarosan megszületett Andrisék kisfia, Gergő. A háromtagúvá bővült család gyakran látogatta meg Julit, vagy éppen ő utazott hozzájuk.

Idén decemberben a gyerekek utaztak Julihoz, ez volt Gergő negyedik karácsonya. A pompásan feldíszített karácsonyfa alatt kisebb-nagyobb ajándékcsomagok hevertek, mind gondosan felcímkézve. Oldalt egy termetesebb doboz pihent, a felírat szerint Juli mama és Gergő kapta közösen. A kisfiú izgatottan esett a terjedelmes pakknak, hogy mielőbb megszabadítsa ünnepi ruhájától. Juli kíváncsian figyelte dédunokája ténykedését. A karácsonyfaizzók fényében a csomagolás alól előbukkanó ajándék kissé kopottas, de ismerős színei a múlt egy-egy darabjának tűntek. Az asszony torkát összeszorította az elmúlt évek fájdalmának és örömének keveréke. A méretes csomag a sok-sok évvel ezelőtt született dínódobozt rejtette, benne a sok picinyke lakóval. 

Késő este, miután a család aludni tért, Juli fáradt boldogsággal lépett ki a teraszra. Egész nap havazott, tejfehér hópalást terült az udvarra, mely a szállingózó pelyhektől egyre csak duzzadt, míg egyszer csak hirtelen elfogyott az utánpótlás. Odakinn mindent csillogó csönd borított.