Főnix

Március volt. A Nap erőtlenül, kissé bátortalanul, de mégis reménykeltő módon csillogtatta sugarait. A fák rügyei pattanásig feszülve várták, hogy zöld leveleikkel félreérthetetlen módon megüzenjék a világnak, hogy itt a tavasz. Az 1920-as évek Brooklynjának utcái, parkjai az utcagyerekek zsibongásától voltak hangosak. Reggeltől-estig kergetőztek, versenyt futottak, de amit a legjobban szerettek csinálni az a baseballozás volt. Ezt az apró, bőrrel fedett labdát dobálták egymás közt, de sajnos nem voltak megáldva Tell Vilmos célzási képességeivel. Így minden hétre jutott egy baleset, amely olyan hosszú bűnlajstromot eredményezett, hogy felsorolni is nehéz lenne. Annyit azért elárulok, hogy így tört be Daisy néni zöldségboltjának üvegkirakata, az öreg  McGill Fordjának szélvédője, a seriffhivatal bejárati ajtaja, a fiúiskola igazgatóhelyettesének Ted Pulaskynak az orra és így szenvedett sérülést számtalan, a parkban megforduló feketerigó és házimacska.

Történetünk főszereplője a kis Johnny Peterson ezidőtájt rikkancsfiúként dolgozott és a Broadway környéki utcákon árulta a Brooklyni Hírmondó aktuális kiadványait. Iskolába nem járt. Ruhája szakadt, cipője pedig több számmal nagyobb volt, mint a lábmérete. Hogy tudjon benne járni a lábujjai és a cipő orra közti rést a nap végén megmaradt újság, helyi képviselőválasztásról szóló cikkével tömte ki. Mindennél jobban szeretett volna játszani. Elképzelte, ahogy karját lendítve, a labda szélsebesen szeli át az úttestet, majd tompa csattanást követően célba ér valamelyik cimborája baseballkesztyűjébe. Az élet rideg valóságába egy dudáló autó hangja rántotta vissza.  A sofőr nehezményezte, hogy a fiatal, vékony fiú az út közepén csukott szemmel tántorog ezért félreérthetetlen módon üzente meg neki, hogy jobb, ha a járda biztonságos szigetére húzódik vissza, mielőtt még rövid úton a kórházban találná magát.

Nincs ideje álmodozni. Neki legalábbis egészen biztosan nincs. A kínkeservesen megkeresett pénzét minden nap végén le kellett adnia a szerkesztőség pénztárosának, aki mogorva arckifejezés kíséretében pöckölte oda a fiúnak azt a pár centet, amit megtarthatott, mint afféle könyöradományt. Erszényét rongyos kabátja belső zsebébe dugva baktatott haza a város szélén álló viskójuk felé. Ahogy belépett egyből levetette a cipőjét és gondosan elhelyezte egy fából készült zöldséges dobozba, majd a kis szobán áthaladva meleg öleléssel üdvözölte apját, aki egy tábori ágyon feküdt mozdulatlanul. Ötvenes évei elején járt, kackiás bajsza deresedett, arcát mély ráncok barázdálták. Melegséget sugárzó gesztenyeszín szemei a távolba révedtek. Egykoron derék, jó kiállású katonatiszt volt, de a háborúban az ellenség egy gránátot dobott abba a lövészárokba, ahol a férfi szolgálatot teljesített. Társai azonnal meghaltak, ő pedig elvesztette az alsó végtagjait.

Az anya a konyhában ült és foltozta Johnny kishúgának gatyáját. Férje rokkantsága miatt nem csak az otthoni feladatok, hanem a pénzkeresés és a családfenntartás terhe is rá nehezedett. Reggelente sötétben indult el a szövőgyárba dolgozni és sötét volt akkor is, amikor hazaért a romos ház penészes falai közé. Nem volt semmijük, de mégis mindenük megvolt. Nagyon szerették egymást. Boldogok voltak.

A város másik felén egy kétemeletes, viktoriánus stílusban épült ház ebédlőjében ezüst evőeszközök nyikorogtak a tányérokon. Az asztal körül ült Thomas Rockwell a híresen gazdag iparmágnás család sarja, felesége és egy szem gyerekük Robert. A helyiséget fácánsült és szivarfüst szaga töltötte be. Nem szóltak egymáshoz, csak némán maguk elé néztek és elképzeltek egy másik életet maguknak. Egy olyan életet, amelyben boldogok lehetnének. Rockwelléknek mindenük megvolt, de mégsem volt semmijük.

Pár nappal később Johnny a Westbrook Általános Iskola környékén árulta az újságokat. Ebben az intézményben a város legtehetősebb családjainak a gyermekei jártak. Azért jött el ide, mert abban reménykedett, hogy a tehetős emberek, akik az iskolába hozzák a csemetéjüket, majd a Brooklyni Hírmondóval indítják a napjukat. Hát nem így lett. Már épp szedte volna a sátorfáját, de egy hasonló korú és magasságú fiú megszólította és jelezte felé, hogy szeretne egy példányt az aktuális lapszámból. 

A nagy barátságok sokszor egy apró, látszólag jelentéktelen szituációból szökkennek szárba, így volt ez Johnny és Robert esetében is. A két fiút egy világ választotta el egymástól, de ez talán még jobban összekovácsolta őket. Annyi időt töltöttek egymással amennyit csak tudtak. A gazdag csemete gyakori vendég volt a romos viskóban, lazac és kaviár helyett héjában sült krumplit majszolt, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Soha olyan jól nem esett még neki az étel, mint azokon az alkalmakon, amikor szegények közt ugyan, de törődő, érdeklődő szeretet vette körül. Ez az, amit a saját családja körében nem tapasztalhatott meg.

Robert tudta jól, hogy apja nem látna szívesen vendégül egy utcagyereket a családi fészkükben, ezért barátját, legnagyobb bánatára sohasem invitálhatta meg magához. Viszont mindent megtett, ami tőle telhető, hogy új, fogadott családja életét segítse ezért hirtelen a Brooklyni Hírmondó legaktívabb olvasójává vált, ugyanis minden nap legalább három példányt is vett ugyanazon lapszámból. Fél év sem telt el és már ki sem látott a szobájában stócokban sorakozó újságok között. Többször vitt tojást, gyümölcsöt és zöldségeket Petersonéknak, alkalmanként pedig a családfő gyógyszereit is kiváltotta a saját költségén. Egyszerre töltötte el öröm és szégyen amiatt, hogy a szüleitől kapott zsebpénze több volt, mint a szegény család havi keresete. 

Reggelente és délután a közeli parkban dobálták a labdát. Közben beszélgettek lányokról, a helyi sportcsapatok eredményeiről és csupa olyan dolgokról, amik a velük egyidős gyerekeket leginkább foglalkoztatják. Megosztották egymással legféltettebb titkaikat és egymás legfőbb szövetségeseivé váltak.

Egy hűvös novemberi napon Robert a szokásos találkozóhelyükön várta Johnnyt, de a fiú nem jött el. Mikor már a harmadik napon sem jelent meg, barátja személyesen akart meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e vele. Közel egy óra volt, míg odaért a szegénynegyedbe, gyors léptekkel szelte át a szűk, szeméttel vastagon borított utcákat, majd odaért a kis házhoz, és amit ott látott sosem felejtette el többé. Térdre rogyott, száját egy néma sikoly hagyta el, könnyei az út porára hullottak. A Peterson család szerény hajléka a föld felszínéig leégett, csak néhány elszenesedett gerenda jelezte, hogy annak idején itt egy ház állt. Robert körbejárta a romokat és akkor hirtelen, egy hamukupac oldalán megcsillant valami. Közelebb lépett, lehajolt, és ekkor látta meg az egyetlen épségben megmaradt dolgot, egy baseball labdát. A fehér bőr ugyan kormos volt és a piros cérnaszálak is elpattantak az iszonyatos hő hatására, de egyébként más baja nem volt. Az a bizonyos labda volt ez, amellyel minden nap játszottak. Az, amely szimbóluma volt a barátságuknak. Egy közös nevező, amely összehozta a szegényt a gazdaggal, a rikkancsfiút a fényes jövő előtt álló család sarjával. 

A fiú a szomszéd nénitől tudta meg a tragédia körülményeit. A szokatlanul hideg november miatt hamar elfogyott a család rendelkezésére álló tűzifa. Mivel nem maradt pénzük, így nem volt más választásuk, a rongyos ruhájukat kellett a tűzre vetniük, hogy kicsit átmelegedhessenek. Pontosan nem tudni hogyan, de valahogy az egyik szövetről egy parázs átpattanhatott a kályha mellett gyújtósként használt újságpapírokra és a lángok gyorsan terjedni kezdtek miközben a család aludt. Johnny, a kishúga, édesanyja és édesapja is bennégtek a házban. 

Nem csak a nagy barátságok, hanem a tragédiák is sokszor, egy apró, látszólag jelentéktelen szituációból szökkennek szárba. Így volt ez Johnny és családja esetében is. Elég volt egy apró, izzó parázs, hogy lángra lobbantsa a lakókörnyezetüket és végérvényesen pontot tegyen szegény, de annál boldogabb életük történetére.

Robert remegő kezében tartotta a labdát és szíve ezer darabra hasadt. Az ő élete is végérvényesen megváltozott. Elvesztette legjobb barátját és a családot, akik úgy szerették őt, akár a saját gyereküket. Dühös volt. Dühös volt az egész világra és dühös volt magára is, hogy nem tudott segíteni fogadott családján.

Harminc március telt el a tragédia óta. A Nap ismét erőtlenül, kissé bátortalanul, de mégis reménykeltő módon csillogtatta sugarait. A fák rügyei pattanásig feszülve várták, hogy zöld leveleikkel félreérthetetlen módon megüzenjék a világnak, hogy itt a tavasz.

Robert Rockwell elhunyt apja örökébe lépve hatalmas vagyonra és befolyásra tett szert. Harminc év telt el, de soha, egy napra sem felejtette el Johnny Petersont, a legjobb barátját és a családját. Brooklyn leggazdagabb emberének első intézkedéseként felvásárolta a szegénynegyedben álló tragikus emlékű házhelyet és a környező telkeket. A helyére építtette fel régóta dédelgetett álmát, egy mélyszegénységben élők számára létrehozott iskolát, amelyet egykori barátjáról nevezett el. A rászorulók itt ingyenes, magas színvonalú oktatást kaptak és az étkezésükről, ruházkodásukról is gondoskodtak. Kötelességének érezte visszaadni azt a szeretető gondoskodást, amit ezektől az emberektől kapott. Fájdalmas igazságként zúdult rá: az tud csak igazán adni, akinek semmije sincsen.

Az iskolának természetesen lett baseball csapata is, amely azóta számos, a szegénységből kitört sztárjátékost adott az ország legjobb klubjainak. A szegények iskolájából kikerülő emberekben -legyenek akár profi sportolók, tudósok, tanárok, vagy kétkezi munkások- egy közös mindenképpen volt. Soha nem felejtették el, hogy honnan jöttek és hálás szeretettel gondoltak vissza egykori tanáraikra, nevelőikre, sőt még a mindig mosolygós takarítóra, Vilma nénire is.

Robert, ha ideje engedte, gyakran megfordult a lelátón és órákig nézte a gyermekek önfeledt, játékát. Johnnyt és magát látta viszont bennük. Az idilli pillanatok megelevenedtek a szeme előtt és szívében sok idő után a keserű fájdalom helyét a jóleső boldogság vette át. Évtizedekig súlyos bűntudat gyötörte. Bűntudat, hogy ő még él, sőt még néha jó kedve is van. Ennek most vége. Feloldozást nyert. Végre meg tudott bocsájtani magának. Hirtelen minden könnyűvé vált.

Robert Rockwell élete végéig a nyomor és a szegénység felszámolására törekvő harc elkötelezett támogatója volt. Az általa alapított intézmények több ezer gyermek és család életét mentették meg, tették jobbá. Mesés vagyonát a végrendeletében foglaltak szerint az oktatási és szociális intézményére hagyta, így biztosítva hosszú évtizedekre azok zavartalan és eredményes működését. A két barát most már újra együtt játszhat, a labda szélsebesen suhan, ők pedig hangosan nevetnek.