A rózsaszívű lány hálája

Mindennapjainak örökös éji fátyla alatt jutott ki a napfény városának vasútállomására. Szerette ezt a helyet, illatai és hangjai megnyugtató indákként szőtték át életét. Épületeit a Miami Vice-ban látottakhoz hasonlónak képzelte el. Kisiskolásként az volt a kedvenc sorozata, még a baleset előtt. Sosem látta ezt a várost, ami több, mint egy évtizede az otthona. Annakidején a műtétek és a rehabilitáció miatt döntöttek úgy a szülei, hogy Szegedre költöznek. Tudta, hogy a valóságtól elrugaszkodott ötlet egy amerikai várost képzelni maga köré, de kétségbeesésében menekült a fantáziálásba, ami valamelyest megnyugtatta. Sokáig nem is tudott mást, csak fantáziálni, főleg normális életről, ami egy szempillantás alatt került tőle fényévnyi távolságra. A fájdalom ugyanakkor karnyújtáson belül termett, éles körmeivel vájva a húsába, elméjébe. A szívébe nem, mert úgy érezte, az csupán lebeg a mellkasában súlytalanul, időn és téren kívülre kerülve, ahol a józan ész törvényei úgy foszlanak szerte, mint olykor az álmok. Ebben a súlytalan állapotban cipelte a terhet, amit kevesen értenek meg és olyan, aki könnyíteni tudna a súlyán, talán nem is létezik. Szirmok burjánoztak elő a szívéből, ami lassacskán rózsává változott és tövisek nőttek rajta, hogy megvédje magát. Ő lett a rózsaszívű lány.

Elhelyezkedett a vonaton, majd felsóhajtva tudatosította magában, hogy szemfeneke valószínűleg túl sötét, azért ragyog ki belőle gondolatainak csillagképe olyan elviselhetetlenül fényesen. Meg az a kisbolygó, a neve B-612-es. A Nyugati Pályaudvarig hosszú az út, ez annyi idővel ajándékozta meg, hogy elmélyülten folytathatta legújabb kedvenc történetét. Mielőtt kitapogatta volna a folytatást, ismét végigsimított az elefánton és az óriáskígyón, bámulatosnak tartotta mindkettőt. A pöttyök sorának tapintása egy olyan mesebeli világot tárt fel előtte, amire szüksége volt. Szurokban matatott a keze, pedig már rávetült a délutáni napfény. Bizseregtek az ujjbegyei, mintha hangyák mászkálnának a bőre alatt, szorgalmukkal segítve fényre a könyv lapjairól az eseményeket. Mint egy sikátorban fel-felvillanó elemlámpa, úgy lobbantak elő sorjában a szavak. Hálás volt Exupérynek, Braille-nak és a kis hercegnek, ez a triumvirátus megváltoztatta az életét. Hálás volt, mert amíg magába szívta a történetet, pihentethette saját fantáziáját, ami az utóbbi időben sokszor fárasztotta. Tudata hálásan állt pályára a kis herceg körül és csak keringett körbe-körbe. A sebesség egyre nőtt és ott találta magát egy virág mellett. Szirmai rámosolyogtak és ő a látványtól és az illattól bódultan visszamosolygott. Hirtelen a kis herceg bukkant fel kannával a kezében, locsolni jött. Ő meg csak bámulta a cseppekre bomló vizet, ahogy leperegtek a növénykén. Ezzel egyidőben nedvességet érzett a mellkastájékán, mintha az ő rózsaszívét öntözné valaki, de az is lehet, hogy két dobbanás között egyszerűen csak könnyekre fakadt. Nem ő, hanem a szíve. „Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…” 

Fejét kissé oldalra biccentve nyújtózott egyet az ülésen és azon gondolkodott, hogy mennyi időre szunyókálhatott el a könyv felett.

-Légy a barátom, olyan egyedül vagyok-olvasott tovább. -Egyedül vagyok- mondta ki hangosan is, mert megriadt, ahogy a vonat rándult egyet és tovább indult az egyik állomásról. -Egyedül vagyok-ismételte.

-Ha olyan egyedül vagy, szívesen melléd ülök-mondta valaki és mellé telepedett, meg sem várva a beleegyező választ. -Nekem otthon volt egy virágom, mindig ő kezdte a beszélgetést-tette hozzá az illető.

-Bocsánat, nagyon elmerültem a történetben. Te hová utazol? -kérdezte a rózsaszívű lány.

-Az emberek gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. De te tudod. Azért jöttem, mert hívtál, oda utazom, ahová te. Barátra van szükséged, ahogy nekem is-válaszolta a kis herceg.

-…neked olyan szép aranyhajad van-túrt bele válaszul a kis herceg hajába a lány. -Furcsa, hogy látnom sem kell téged, mégis érzem, milyen vagy.

-Egy másik bolygó rókája egyszer megosztotta velem a titkát: Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Te a szíveddel látsz engem-suttogta halkan a fiú.

Ezt hallva a lány szívébe éteri gyönyörűséggel hasított bele valami. A melléhez kapva szúrást érzett a tenyerében, ami csak egy pillanatig tartott, utána szétfoszló szirmok repültek ki a vonat ablakán. Mélységes hálát érzett a szívében. Hálás volt Exupérynek, amiért megírta a kis herceg történetét, hálás volt Braille-nak, amiért neki köszönhetően világtalanul is képes volt elolvasni a történetet. A leghálásabb azonban a kis hercegnek volt, mert eljött hozzá és miatta nem volt többé rózsaszíve. Valóságosan dobogó igazi szíve lett. Érezte, hogy már nem súlytalanul lebeg a mellkasában, mint régen. Boldog volt, hogy mégis létezik valaki, aki könnyíteni tud régóta cipelt fájdalmán. A Nyugati Pályaudvarra érve a hála mellett megjelent egy új, eddig ismeretlen érzés is a szívében, a szerelem.

(Megjegyzés: A dőlt betűs mondatok Antoine De Saint-Exupéry A kis herceg című regényéből valók. Emellett kettő motívum Oscar Wilde A boldog herceg című meséjére is utal.)