Nézz lelked tükrébe, és tegyél valami jót!

Prof. Dr. Magasormy Kira Vanda megigazította Giorgio-Armani‎ márkás szemüvegét, és elégedetten nézett szét az irodájában. Élvezte teljhatalmát. Ő volt a nagy FŐNÖK, így nagy betűkkel.  Mindent és mindenkit a kezében tartott, és úgy manipulálta, dolgoztatta az embereket, hogy szinte kizsigerelte őket. A kívülállóknak ő volt az elérhetetlen, sikeres üzletasszony, aki mindent megtehet, és aki mindent megkap. 

Amikor este hazatért rózsadombi villájába, és lerúgta lábáról magas sarkú cipőjét, mezítláb osont be kamasz fia szobájába. Titokban azt remélte, hogy a gyereke ébren fogja várni, és megkérdezi, hogyan telt a napja, de nem így volt. Ádám már aludt. Ő pedig belepillantott a falon függő velencei tükrébe. Egy fáradt, ráncokkal tarkított arcú nő tekintett vissza rá. A saját tükörképe.

- Feljelentem a plasztikai sebészem. Ilyen tehetetlen sarlatánt! Nem tudja megállítani az időt. – sikoltotta, és a parfümös üvegét a tükörbe dobta.

A nagy reccsenésre felébredt a fiú, és álmos szemekkel csak ennyit motyogott:

- Megbolondultál? Napokig nem látlak, most meg felriasztasz álmomból.

Kira arca sötétvörösre változott a haragtól, és pofon csapta Ádámot.

- Pimasz fráter! Tudod, ki vagyok én? Egy világcég első embere. – üvöltötte hisztérikusan.

- Nekem senki vagy, mert nem törődsz velem. Csak a pénz, a hatalom, a munka, a VIP megjelenések… Rühellem mindezt! Hagyj békén! – szólt hozza megvetően Ádi, és hanyagul a fal felé fordult.

Anyját majd szétvetette a méreg. Becsapta maga mögött az ajtót, és kirohant, hogy friss levegőt szívjon. Ekkor valami furcsa dolgot észlelt. Olyan volt, mintha filmszakadás történt volna zakatoló agyában. Nem tudta merre tart. Csak futott, futott a kihalt utcákon…

Ekkor valamilyen alig hallható, könyörgő hangot hallott:

- Asszonyom, adjon  pár forintot! Éhes vagyok.

Egy töpörödött anyóka állt előtte. A templom falának dőlve, kinyújtotta rongyokba bugyolált kezét, és megismételte:

- Szépen kérem, az Isten áldja meg.

Kirában ismét elhatalmasodott a fölényes Kígyó-Egója.

- Magad tehetsz arról, hogy koldusbotra jutottál. Tőlem semmit nem kapsz, fizessen meg az Istened. – szólt vissza kevélyen, és félrelökve az idős koldust, leintette az első arra haladó taxit.

Az éjszaka hátralévő részében féktelenül szórta a pénzt. Néha nyert, többször veszített. Múltak az órák, de ő nem lelte örömét. Boldogtalanul felsóhajtott:

- Mit tegyek, hogy ne érezzem ezt a sivár ürességet a lelkemben? Olyan vagyok, mint egy csonkig égett gyertya.

Már hajnalodott, amikor kissé kapatosan beesett villája kapuján. Tántorogva felment a lépcsőn az emeleti szobába, ahol a fia aludt. Elhatározta, hogy felkelti és letisztázza vele a dolgot. Mert Ő, a Nagyfőnök nem tűr el ilyen sértést!

Kinyitotta az ajtót, és a rémülettől földbe gyökerezett a lába. Ott feküdt Ádám a padlón. Mozdulatlanul, sápadt arccal, kitágult pupillákkal és alig lélegzett. Mellette egy használt fecskendő.

- Neeee! – sikoltotta Kira, és úgy érezte, hogy valami megmarkolja a mellkasában a szívét. Életében nem érzett ilyen fájdalmat. Üvöltött, a haját tépte, és megpróbált életet lehelni az élettelen, hideg testbe. Abba a testbe, amely az övé is. Az ő vére.

- Kelj fel, parancsolom! – ordította, de minden hiába volt. Ádám nem mozdult. Ekkor jutott eszébe, hogy segítséget hívjon. Remegő kezekkel tárcsázta a 112-es számot.

- Asszonyom, a fia túladagolta magát. Mi mindent megteszünk, de kevés a remény hogy túlélje.

- Nem veszíthetem el! Fizetek akármennyit, csak mentsék meg. Mennyit kérnek? Öt, tíz milliót? Vagy az se elég? Adok bármennyit! – hadarta.

A mentőorvos ráemelte tekintetét, és korholó hangon csak ennyit szólt: „Inkább imádkozzon érte. Mást nem tehet.”

Ekkor az asszony teljesen összeomlott és térdre csuklott. Az átélt sokktól habzó száján alig hallható szófoszlányokat préselt ki:

- Uram segíts! Add vissza nekem… ígérem, megváltozok… csak te mentheted meg.

Ádám életben maradt, de nem tért magához. Kómában feküdt. Anyja minden nap, órákat  töltött a kórházban betegágya mellett. Beszélt hozzá, simogatta, puszilgatta sápadt arcát. Szerette volna bepótolni azt a rengeteg elmulasztott időt, amit nem vele töltött.

Múltak a hetek, hónapok. Az orvosok csak a vállukat vonogatták:

- Bármikor felébredhet, de az is lehet, hogy soha többé nem nyitja ki a szemét.

Ám Kira hitt fia gyógyulásában. Többé nem  hajszolta a pénzt, felhagyott karrierje építésével. Élete új értelmet nyert. Erős akaratát, önbizalmát és töretlen hitét eddig ismeretlen célok elérésére fordította. Elhatározta, hogy harcolni fog a drog terjesztése ellen.

- Nem engedhetjük meg, hogy fiataljaink úgy járjanak, mint az én Ádámom! – hirdette a sajtóban, médiában. Büszke volt magára, hogy nyíltan felvállalta azt, hogy fia drogos volt. 

Beszélt arról, hogy milyen keveset foglalkozott vele, hogy a karrierje mindennél fontosabb volt. Arról is mesélt, hogy rengeteg igazságtalanságot művelt, és hogy sok embernek megkeserítette az életét.

- Téves eszmékért harcoltam, és nem vettem észre azokat az értékeket, személyeket, akik ott voltak mellettem, és a szeretetemre meg a törődésemre vágytak. – jelentette ki egy TV műsorban, és meglepődött, amikor a közönség megtapsolta. Először érezte életében, hogy nemcsak szigorral és fenyegetéssel lehet tiszteletet kivívni. Pedig csak igazat mondott. Ezek a szívéből fakadt szavak mégis ajtót nyitottak neki a többi embernél. Miután bevallotta emberi gyengeségeit, gyarlóságát, és elhatározta, hogy más utat választ, minden megváltozott körülötte. Továbbra is élharcos volt. Foggal-körömmel, szívvel és ésszel küzdött, de most már a jó cél érdekében. A drogellenes kampány szóvivője lett.

Egyik előadása után a kórház felé sietett, amikor a kis templom bejárata előtt, ismerős hangot hallott: „Asszonyom, adjon pár forintot! Éhes vagyok.” Az a töpörödött anyóka volt az, akit ő régen lehurrogott a koldulásért. Ám most nem szólt semmit, csak kivette táskájából az uzsonnáját, és az anyó kezébe nyomta.

- Tessék egye meg. – mosolygott rá, és a kötött sálját a néne nyaka köré tekerte.

- Magának nagyobb szüksége van  rá, mint nekem.

A koldus hitetlenkedve nézett rá, de azután végigsimította a mohersálat:

- Jó meleg. Az Isten áldja meg. Imádkozom majd  magáért. – motyogta, és nagyot harapott a szalámis kenyérből.

Kirát jóleső érzés töltötte el. Most jött rá, hogy adni nagyobb öröm, mint kapni. Dúdolászva sietett fel a Klinika első emeletére, ahol Ádám feküdt. Elhatározta, hogy annak ellenére, hogy kómában fekszik, és nem érti a szavait, ő mégis elmeséli neki ezt a történetet az idős koldussal.

- Tudod Ádám, amikor a néni a nyaka köré tekerte a sálam, megáldott és megígérte, hogy imádkozni fog értünk. Érted te ezt kisfiam? – súgta a fülébe, és megpuszilta a homlokát.

És ekkor csoda történt. Ádám alig észrevehetően megmozdította a fejét, majd felnyitotta a szemhéját. Tekintetében volt valami furcsa. Olyan valami, mintha most érkezett volna a túlvilágról, de azután pupillájába visszatért az élet. Körbenézett, és amikor látta anyja meghökkent arcát, halkan rebegte: „Anya, szeretlek.”

Kira térdre rogyott. Az égre emelte könnyes szemeit, és elcsukló hangon csak ennyit mondott: „Vannak még csodák! Hálásan  köszönöm.!

Másnap, és még nagyon sokszor azután, kereste a vén koldusasszonyt a kis templom környékén, de nem találta. Már kezdte azt hinni, hogy képzelődött. Ám egy kora tavaszi napon megpillantotta a kápolnakerítésen a sálat, amit az idős kéregetőnek adott. A szíve hevesen vert, amikor a kezébe vette, és a sál redőiből kiesett egy kis cédula, amire ez volt írva: „Nézz lelked tükrébe, légy hálás és tegyél valami jót.” 

Kira a kabátzsebébe tette, és szorosan a markába szorította. Most már tudta, hogy merre kell haladnia. Tudta, hogy melyik a sok közül, a HELYES ÚT.