mondjunk hálaszót!

A vonat monoton zakatolása, és döcögése, lassan álomba ringatta őt. Most nem úgy aludt, mint a körletben, vagy a fronton, hanem álmodott is. Évek óta nem adatot meg neki az az áldás, hogy álmodjon. Nem is csoda, hiszen ha álmodott volna, az talán azt is jelenthette volna, hogy kezdi feldolgozni mindazt, amit megélt az utóbbi időszakban. Most álmodott, és a legkülönbözőbb képek törtek elő elméje rejtekéből. Egyszer fegyverek ropogását álmodta újra, máskor bajtársai holtteste mellett ült zokogva, majd halványan felbukkant a kicsiny falu képe is, ahol született, és nevelkedett. Volt egy kép, mely minden látomásban jelen volt, egy fiatal nő képe, aki olykor menyasszonyi ruhában is tündököl. Bármikor is tűnt fel a férfi álmaiban, mindig valami szomorú vágyakozás volt a tekintetében. 

Az álomképek sorozata megszakadt egy pillanat alatt, hiszen kivágódott a kupé ajtaja, és egy jegykezelő lépett be határozottan. A férfi átnyújtotta a jegyét, mire a jegykezelő megilletődve nézett vissza rá. 

- Maga is a frontról jön? Sok borzalmat élt meg? – 

- Kérdezte a jegykezelő kíváncsian a katonaruhás férfit. A katona bólintott, majd csendesen csak ennyit mondott. 

- - Nézőpont kérdése. 

- -Faggatta volna őt tovább a jegykezelő, de ő az ablakhoz fordult, és nézte az elsuhanó tájat. ugyan mit is mesélhetett volna ennek az embernek? Vélhetően fogalma sincs arról, mi is a front úgy igazán, szívbemarkolóan, a maga lényegében. Más újságok hasábjain találkozni beszámolókkal, melyeknek talán a fele sem igaz. ugyan mit mesélhetett volna? Vajon elmondható, milyen egy bajtársat elveszíteni, vagy arra eszmélni, hogy ezt a csatát is túléltem? Ostobaság! Senki nem értheti, aki nem járt térdig a vérben, aki nem élte meg a lövészárokban töltött ünnepek keserédes hangulatát. Feleslegesen pocsékolta volna a szavakat ez a katona, aki most tart talán a káoszból a rend felé, aki most készül felépíteni mindazt, ami látszólag porba hullott már. 

A vonat újabb állomásról gördült ki lassan, nyikorogva, mintha rozoga dereka fájna, majd felgyorsul, hogy elérje a célt, ahová órák óta tartott már. A katona ekkor már nem akart aludni, messze elhajtotta az álmokat, mert a valóságot szerette volna megélni, teljes valójában. Gondolatai azért mégis szárnyaltak, és egyetlen név rajzolódott ki előtte, Mónika. kóstolgatta, ízlelgette ezt a nevet, és ahogy morzsolgatta, kép is társult a névhez. Hosszú haj, csengő hang, bályos mosoly, és máris érezte, lassan valóban megérkezik oda, amit sokan csak otthonnak neveznek. Otthon? A kiképzésen azt próbálták beléjük verni, hogy ahol a század, ott van az otthon. Ebben az esetben az otthont nem egy földrajzilag meghatározható hely adta, hanem a közösség, a bajtársak nagy családja. 

Lassan ismét elbóbiskolt volna, mikor is megrándult a vonat, és lassítani kezdett. A katona kilépett a folyosóra, és amint teljesen megállt a szerelvény, leugrott róla. 

Ahogy lehuppant a földre, ismerős illatok, és hangok vették körül. Határozottan elindult a falu közepe felé. Ahogy sétált az utcákon, minden házról feltört valami emlék elméjéből. Egyszerre csak a torkában kezdett dobogni a szíve, ahogy egy bizonyos házhoz közeledett. Elérte a kaput, de sokáig csak tétovázott, majd rászánta magát, és csengetett. Idős asszony nyitotta ki a rozoga fából tákolt kaput, majd zokogva borult a katona nyakába, és csak ezt tudta hajtogatni: 

- Fiam, fiam! 

- - A katona is zokogásban tört ki, majd belépett a házba, ahonnan egy fiatal nő rohant ki, majd csókjaival árasztotta el a meggyötört katonát. Értelmet nyert a kép, és a név, Mónika. Mónika volt e derék katona menyaszonya, ám házasságukat megakadályozta a behívó. 

Ünnepi vacsorához ültek, miközben Nimród, a katona, imára kulcsolta kezét, és hálát adott Istennek, hogy láthatta ismét szeretteit. Másnap regel pedig a templomban, ő énekelte a leghangosabban a dicséretet, mely így kezdődik: jöjj, mondjunk hálaszót!