A barátság                                                                                                    

A meleg nyári napsütésben egy piros szoknyás kislány szökdécselt a parkban. Hosszú haja fel és le hullámzott, ahogy körbejárta a park közepén elhelyezkedő szobrot, kezében félig elfogyasztott fagylalt, amely maszatot hagyott kipirult ajka körül. Néhány lépéssel mögötte két nő sétált csendesen beszélgetve és mosolyogva figyelve az ugrándozó gyermeket. Látszólag csak három fagylaltozó nő voltak, olyanok, mint bármely járókelő a városban, de számukra ez nem egy hétköznapi séta volt. Az anya, a lány és az unoka több, mint ezer kilométerről érkezett a város születésnapjára, mint innen elszármazott lakosok. A nagymamát kellemes emlékek árasztották el, miközben lányának mutatta az a környező épületeket. Elmélyülten beszélgettek, mikor az unoka hozzájuk szalad:

- Kik ezek a lányok nagymama? – kérdezte a három ölelkező lányt ábrázoló szoborra mutatva.

- Ez a szobor a népek barátságának emlékére készült. A három lány a három itt élő nemzetet jelképezi.

- Ezt nem értem. – csodálkozott a lányka.

- Akkor üljünk le ide, elmesélek egy történetet. 

Valamikor nagyon régen ez a város kihalt volt, akik korábban itt laktak, azok elmenekültek. Akkor még nem voltak ekkora házak, csak néhány sárkunyhó, melyek üresen tátongtak, amikor ideérkeztek messzi földről az első emberek, akik nem magyarul, hanem egy idegen, szlovák nyelven beszéltek. Később a szlovákok után jöttek még németek, majd a környező településekről magyarok. A város egyik részén laktak a szlovákok, a másikon a németek és a harmadikon a magyarok. Mivel különböző nyelvet beszéltek, ezért nem értették és nem is szerették egymást, sőt megtiltották a gyerekeknek, hogy egymással barátkozzanak. 

Az egyik szlovák családnak volt egy lánya, akit Sárának hívtak. Olyan tízéves forma lehetett, akinek nem volt testvére, ezért gyakran unatkozott. Egy téli napon az anyukája így szólt:

- Kislányom! Menj, és játssz odakinn! 

Sárika meleg rongyot tekert a lábára, ráhúzta a bőr lábbelit, szőrmés bőrből varrt mellrevalót és ködmönt vett fel, majd vastag kendőt tekert a fejére és a vállára. Így indult neki a hideg télnek. Már néhány órája elállt a hóesés és kisütött a nap, amitől úgy csillogott a vastag hótakaró, mintha gyémánt borítaná be a tájat. Felmarkolt egy adag havat, összegyúrta és megdobta vele a ház oldalát. De a ház nem kacagott, nem jajgatott és nem dobott vissza. Belefeküdt a vastag hópaplanba és karjait, lábait mozgatva hóangyalt rajzolt, de nem volt kinek megmutassa művét. Hamar rájött, hogy egyedül nem lehet jót játszani. Már éppen fel akarta adni, hogy inkább bemegy, mikor meglátta a falnak támasztott kicsi szánkót, amit az apukája készített neki nemrég. Felkapta és határozott léptekkel elindult egyenesen a német gát irányába. Ahogy közeledett, látta, hogy egy másik gyerek is van ott. Ennek annyira megörült, hogy futni kezdett, ahogy csak tudott. Már messziről integetett a lánynak. 

- Dobrý deň – köszöntötte szlovák nyelven.

A másik gyereknek a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.

- Dobrý deeeeň!!!! – ismételte meg sokkal hangosabban.

- Te ki vagy? – kérdezte a másik döbbenten németül. 

Sárika hallotta már, hogy más népek is laknak a környéken, mégis annyira megijedt az idegentől, hogy azonnal sarkon fordult és lóhalálában hazarohant, még a szánkót sem vitte magával. Mikor hazaért, lihegve csapta be maga mögött az ajtót.

- Mi történt? Tán szörnyet láttál? – kérdezte a mamája nevetve.

- Nem…csak…nagyon hideg van. – nyögte ki végül, és vetkőzni kezdett.

Másnap elhatározta, hogy visszamegy a gátra és visszaszerzi a szánkót. Egész úton azon gondolkodott, hogy mit mond majd annak az idegennek, ha odaér, terveket szőtt, hogyan szerzi vissza a szánkót. Talán még verekedni is fog, ha másképpen nem megy! De, amikor odaért, a gát üres volt, a szánkót pedig pontosan ugyanott találta, ahol előző nap hagyta. Lehajtott fejjel érte nyúlt és szomorúan elindult haza. Milyen kár! – gondolta. Még verekedni is jobb lett volna, mint egész nap unatkozni. 

Ahogy hazafelé tartott, meglátott a hóban két hóangyalt egymás mellett. Az angyalok olyan közel voltak rajzolva egymáshoz, hogy majdnem összeértek. Sárika sejtette, hogy a német lány rajzolta őket, ezért bosszúsan el akarta törölni mindkettőt, de végül mégsem tette. Kicsiny tenyerét belenyomta a hóba, és úgy rajzolt kezet az angyaloknak, mintha szorosan egymásba kapaszkodnának. Mikor készen lett, mosolyogva ment haza. 

Aznap este nyugtalanul aludt. Nem értette mi rossz lenne abban, ha együtt játszana a német lánnyal, de a szülei intelmével mégsem mert szembe szállni. Vajon elárulná azzal a családját, ha beszélne vele? Talán mégis hiba volt üzenetet hagyni a hóban.

Reggelre azonban újabb hó esett, és mire Sárika kiért a gáthoz a fehér takaró elfedte a kezüket fogó hóangyalokat. Furcsa érzés fogta el, sajnálta, hogy nincsenek már meg a mesebeli barátnők. 

A következő napon azonban egy hóember fogadta a gát mellett, akinek hatalmas fején óriási mosoly volt kirakva apró gallyakból. Ettől máris úgy érezte, hogy nincs egyedül, és azonnal nagy munkába fogott. Hamarosan már két hóember állt egymással szemben mosolyogva.

Attól kezdve minden nap valami apró üzenet várta a téli hóban. Reggelenként szinte alig evett valamit, már szaladt is, hogy felfedezze az újabb küldeményt. Ilyenkor nagy mosollyal és kipirult arccal fogott a válasznak. 

Egyik reggel amikor a tó mellett halad el, észrevette, hogy a jégen egy alak siklik kecsesen. Már messziről látta, hogy egy lány az, de nem az a német lány, aki az üzeneteket hagyja. Szinte tátott szájjal figyelte milyen ügyesen korcsolyázik a másik. 

Marika, aki titokban merészkedett el ilyen messzire a magyar részről, csak rótta a köröket. Nagyon szeretett korcsolyázni. Tudta, hogy a papája nagyon megszidná, ha megtudná, hogy elcsatangolt, de csak itt volt akkora jég, hogy hódolni tudjon a szenvedélyének. 

Csak siklott boldogan, miközben karját oldalra kinyújtotta, ilyenkor úgy érezte, mintha egyenesen az égen suhanna. Az egyik kanyar után meglátta, hogy valamivel messzebb egy alak figyeli őt. Lelassította mozdulatait és a tó széléhez húzódott. Közelebb érve látta, hogy egy lány az. Felemelte a kezét, hogy intsen neki, de az sarkon fordult és ott hagyta. 

Marika jobbnak látta, ha inkább elindul haza, tudta, ha valahogyan kiderül, hogy ide jött, akkor otthon lesz ne mulass.

Sárikát különös érzések gyötörték. Nincs egyedül, már két olyan lánnyal is találkozott, akikkel jót lehetne játszani, de mégsem teheti meg, pedig nagyon szeretné. Lehet, hogy többen is vannak? Talán veszélyt jelentenek rá és a családjára? Nem, az nem lehet, hiszen egyik lány sem tűnt gonosznak, inkább ugyanolyan magányosnak, mint ő maga. Az a furcsa jégen siklás sem hagyta nyugodni, irigykedve gondolt vissza, milyen kecsesen mozgott az a másik, úgy suhant, mint az angyalok. Napokig nem merte elhagyni a kicsiny kunyhó környékét, miközben kérdések száza kavargott fejében. 

Ahogy telt az idő, a nappalok egyre hamarabb kezdődtek és a hideg enyhülni kezdett. Már nem süvített úgy a szél, de azért még foga volt az időnek. 

Egyik napsütéses délelőtt Sárika komoly elhatározásra jutott. Melegen felöltözött és elindult egyenesen a jeges tóhoz. Napok óta arra vágyott, hogy úgy csúszkálhasson, mint az a korcsolyázó lány. Bár neki nem volt olyan furcsa éles cipője, de elhatározta, hogy megpróbálja anélkül is. Amikor a tóhoz ért, a környék teljesen kihalt volt. Óvatosan a jégre lépett, majd bizonytalanul csúszva megindult, végül egyre bátrabban lökte magát, karjaival egyensúlyozott, lábát jól előre nyújtva próbált olyan kecsesen mozogni, mint az a lány. A nap csodásan sütött és ő felemelte a fejét, hogy élvezze melegét, miközben csúszott és csúszott boldogan. Így azonban nem vette észre, hogy a korábban vastag jégtakaró egy részen már egészen megolvadt, és egyszer csak nagyot reccsent. Sárika ijedten megtorpant és a következő pillanatban zuhanni kezdett. Fel sem tudta fogni, mi történik vele, olyan hirtelen jött minden, csak sikított egy nagyot, széttárta karjait, és a következő pillanatban derékig a vízbe merülve nagy csattanással fennakadt a jégtakaró szélén. 

- Segítsééééég! – Kiáltotta kétségbeesetten. – Valaki segítsen! 

De a kihalt tájon csak a varjak károgását lehetett hallani.

A jég szélére támaszkodva megpróbálta kinyomni magát csapdájából, de az tovább reccsent és félő volt, ha tovább törik, ő teljesen elmerül. A sok vastag ruha hamar megszívta magát a hideg vízzel és úgy érezte, mintha kövekként húznák le a mélybe. A jeges vízben annyira kihűlt a teste, hogy egyre erőtlenebbé vált. A folyamatos segítség utáni kiáltás kezdett elhalkulni, a kis kezek nem bírtak tovább ellenállni a mélyből húzó erőnek, már annyi ereje sem maradt, hogy sírjon, csúszni kezdett lefelé mikor hirtelen a jobb karját szorosan megragadta egy kéz. Erőtlenül felnézett és a német lány kipirult arcát pillantotta meg.

- Kapaszkodj! – biztatta németül Anna, és minden erejével húzni kezdte az erőtlen testet, de a nehéz ruhák nem engedtek a vonszolásnak. A jég apró reccsenéssel jelezte, hogy ő sem bírja már el sokáig kettejüket, mikor váratlanul újabb segítség érkezett. Másik karját Marika a magyar lány fogta meg szorosan és mindketten húzni kezdték. 

- Húzzuk! – nyögte Marika magyarul.

- Erősebben! – kiáltott fel Anna németül.

Bár nem értették egymást, mégis összehangoltan dolgoztak, és Sárika egyre kintebb csúszott a hideg veremből. Hamarosan mindhárman lihegve feküdtek a tó szélén, így talált rájuk Sárika papája, aki sietve a meleg kunyhóba vitte a lányokat.

Nem kérdezte, hogy miért vannak együtt ők hárman, nem figyelmeztette őket, hogy nem szabad együtt lenniük, eszébe sem jutott ilyesmi, csak hálát és boldogságot érzett, hogy a két lány megmentette Sárika életét.

Attól kezdve ők hárman jó barátok lettek, és a szüleik is belátták, hogy együtt sokkal könnyebb.

- Akkor ezek a lányok itt Sárika, Anna és Marika? – kérdezte a fagyit nyalogató unoka a szobrot bámulva.

- Nem tudni. Ők csak három lány, de a népek barátságának kezdetét én így képzelem el. – mondta a nagymama.