Húsvét hétfő

A kisfiam, Kristóf 2 éves koráig nagyon beteges gyermek volt. 11 hónapos korában bekerült a kórházba. Végig vele voltam, még éjszaka is. Ott vette fel azt a szokást, hogy amikor sírt, nem vett levegőt. Ez nagyon ijesztő volt a számomra, és féltettem őt. Az orvosok azt tanácsolták, hogy ilyenkor locsoljam le vízzel, vagy húzzam meg a haját, fújogassam az arcát, hogy másfelől kapjon ingert, és akkor majd levegőt vesz.

Húsvét hétfőn végre hazajöhettünk. De csak Miskolcra engedtek el, hogy közel legyünk a kórházhoz, hogyha valami baj történne, hamar vissza tudjuk hozni a kisfiamat. Így kerültünk az apai nagyszülőkhöz. De még aznap megtörtént a baj. Ebéd után a fiamat átvette a Nagyi, hogy ő majd elaltatja. Kristóf sírt, majd egyszer csak hallottam, hogy elcsendesedett. Nagyi azt hitte, hogy elaludt, és lefektette a kiságyba. Ezzel kapcsolatban rossz előérzésem lett, ami be is igazolódott. Kis idő múlva Nagyi kihozta őt, hogy nézzük meg, mi történt vele, nem lélegzik. Teljesen befeketedett az egész teste, és az oxigénhiánytól kimerevedett. Gyorsan ráöntöttem egy egész pohár vizet, majd húzgáltam a haját, közben fújogattam az arcát, de semmire nem reagált. Légzésnek semmi nyoma nem volt, élettelenül feküdt a karjaimban. Kifutottam vele az udvarra, de sehonnan nem jött segítség. Múltak a percek, nagyon hosszúnak tűnt az eltelt idő. Nagyapa hívni akarta a mentőt, de idegességében elejtette a telefont. Mindnyájan pánikban voltunk. Magamhoz öleltem a fiamat, és felkiáltottam Istenhez: - Segíts, Uram! Tudom, hogy látsz és hallasz engem!

Nagyi azt tanácsolta, hogy gyorsan vigyük vissza Kristófot a kórházba. Apával beültünk a kocsiba, karjaimban a kisfiammal. Nem fogadtam el, hogy itt legyen a vége. Magamban Istenhez fohászkodtam. Sírva kértem az Urat, hogy mentse meg a gyermekemet. Ha már megkaptuk, engedje őt felnőni. Neki hatalmában áll megmenteni őt. Adja vissza az életét! Olyan sok örömünk volt benne, nem érhet itt véget.

Néztem a kis fekete, merev testet, és tovább fohászkodtam. Kezdetben még nem történt semmi, s én újra Istenhez kiáltottam. Ekkor Kristóf vett egy nagy, mély levegőt, és a színe is kezdett visszatérni. Habzott a szája és még görcsben állt a teste, de már lélegzett. Ekkor már kissé kezdtem megnyugodni, és reménykedtem, hogy az oxigénhiánynak nem lesznek maradandó káros hatásai.

A kórházban az intenzív osztályra került, mi kinn várakoztunk. Fél óra múlva kijött egy orvos, és azt mondta, megnézhetjük Kristófot, csak ne vegyen észre minket. Ült egy nővér ölében, és jókedvűen falatozott. Elmosolyodtam, ahogy megláttam. Megcsinálta a nagy ijedelmet, s lám, már semmi baja. Milyen jó az étvágya, és mosolyog! Nagy kő esett le a szívemről. Hálát adtam Istennek minden jótettéért és ezért a kegyelemért. 

Húsvét hétfő volt, amikor az Úr Jézus Krisztus feltámadását ünnepeltük. Még sok húsvétunk eltelt azóta, de nekem minden húsvéton eszembe jut, hogyan könyörült meg Isten az én fiamon is. Nagy kegyelem volt ez, s nagy csoda. Szívemet ma is elönti a hála. Uram, köszönöm!