Hála-e vagy hálátlanság?

Minden alkalommal, amikor korházba kerülök, ami mostanában gyakrabban fordul elő, e számomra gyászos hangulat ellenére is van résszem apró vidám jelenetekben is. Ezek ottlétemet egy kissé felvidítják. Nem igazán szoktam zokon venni ezeket az apróságokat, még akkor sem ha tudom, hogy egy-egy kedves ismerősömet, egyenesen kiborítanák ezek a jelenetek.

Nekem csak egy gondom van velük. Az, hogy nem igazán tudom mindig eldönteni, hogy hálás vagy hálátlan legyek-e nekik érte, pontosan hogyan is értékeljem. Nincs szándékomban senkit elítélni, és bevallom, nem is tanulmányoztam részletesebben, hogyan kellene a méltóságot megőrizve reagálni, hogy senki se sértődjön meg.

De lássuk, pontosabban, miről is van szó?

Hogyan illik az egészségügyi személyzetnek klienseiket, vagy betegeiket megszólítani: ez esetben nincs nagy különbség az orvosok és a középfokú végzettségű személyzet (asszisztens, ápoló vagy a higiéniát biztosító személyzet) között.

Most, utolsó alkalommal, amikor szív infarktussal jártam a sürgősségin és innen az intenzívre szállítottak, az ott fogadó személyzet, mindjárt közölte is velem, hogy itt mindenki nagyanyó meg nagyapó. Nem tudom milyen minőségben volt alkalmazva, a máskülönben nagyon kedves középkorú hölgy, aki azt mondta, hogy bármire szükségem van, csak szóljak neki. Miután finoman lekáderezett, így, hogy már mindent tudott rólam, mikor, hol születtem, jelenlegi lakcímem, egészségi állapotom, ami nem szerepelt a kórlapon, tehát esetemben, ahogy ő fogalmazott, tökéletesen vak vagyok. Mosolyogtam, csak mosolyogtam és azon törtem a még megfelelően működő agysejtjeimet, hogy tudnám neki megköszönni, meghálálni e kedves megszólítást. Bizony örömöm telt benne, hogy végre nekem is van unokám, hiszen tudjátok, hogy égi áldással nem áldott meg az Úr Isten bennünket és most csak úgy, egyszerre, több unokám is nagyapának szólított. Hálásan is viselkedtem velük, amennyire csak lehetőségem volt rá.

De ahogy lenni szokott, minden jónak vége szakad, ez sem tartott örökké. Ahogy a kórterembe kerültem, csak úgy egyszerre, mindenkinek csak egy idegen bácsika lettem. Oda a becézgetés, dédelgetés.

És ez nem volt egy kivételes eset, ma is tapasztaltam, meg nem mondom hol, de egy egészségügyi intézetben, hogy főleg a fiatal orvosok, bácsiznak és néniznek mindenkit. Úgy tapasztaltam, meggyőződésük, hogy így bizalmasabb viszonyba kerülhetnek idősebb pácienseikkel. 

Nos, kedves barátaim, most hálátlannak kellet volna lennem? Tudjátok mit? Döntsétek el ti, hogy kellene ilyen esetben viselkedni. Nem azért mintha nem lenne véleményem, de megtartom magamnak.

U.I.: Semmi szándékosság nem történt részemről, de ahhoz képest, hogy az intenzív osztályon semmi kellemetlenség nem történt, a kórteremben sikerült pelenkával együtt is kétszer bevizelni az ágyba.