Jeges fürdő

Hálásnak lenni, vagyis a hálát kinyilvánítani közel áll ahhoz, hogy megköszönni. A köszönet és a hála tehát igen közel állnak egymáshoz. Nem véletlenül fogalmaznak az emberek néha így: hálás köszönetem! Mindkét fogalomhoz társul még egy előttük járó harmadik is: törődés a neve. Akivel törődnek, az hálás lehet, és ha jólnevelt, megköszöni.

Egy olyan történetet mesélek el most, amiben mindhárom szó benne foglaltatik. Azt hogy kivel vagy kikkel esett meg, ne firtassuk. Elég az, hogy megtörtént.

Már napok óta fagyott, vagyis nappal sem ment a melegedést jelentő pluszba a hőmérő folyadékos jelzője. Szándékosan kerülöm a higanyszál kifejezést, mert a higanyos hőmérőknek veszélyességük miatt befellegzett. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a közeli tó is egyre vastagabb jeget viselt el vizén, olyannyira, hogy már a korcsolyázókat is megtartotta. Igaz, eleinte még roppant egyet-kettőt, de ezt a feszülés is okozhatta, elvégre a jég nem víz, több helyre, tágasságra van szüksége. Tudott dolog, hogy még a Bajkál-tó méteres jege is meg-megroppan. No persze, ezt én az öregapámtól hallottam, aki valamikor, több mint száz évvel ezelőtt még látta és tapasztalta a Bajkál-tó jegét. A közelünkben lévő tó jege tehát ropogott, de már megtartotta a korcsolyázókat csakúgy, mint a jégre merészkedő bámészokat. Volt, aki még a kutyáját is jégre vitte, hogy aztán jót mulasson, amikor az a hasra eséstől óvakodva furcsa tipegő járásba nem kezdett. Távolabb pedig récék szálltak le a jégre, ülepükön szánkázva és egymáshoz ütközve. A szemfülesek két hattyút is láthattak, amint meg-megbicsakló járással lépegettek előre: bizonyára a vizet keresték, ahol még úszni lehet. Csakhogy nem találtak, még a nádas közelében sem, pedig tudott dolog, hogy ott mindig vékonyabb a jég, és gyakran be sincs fagya. 

Most tehát ott korcsolyáztak ők is, történetünk hősei. Jól látták, hogy a tavat mindenütt vastag jég borítja, hiszen a túlparton is sokan voltak, egyesek még hokimeccset is játszottak: görbe napraforgószár ütőket használtak, miközben egy fakorongot hajszoltak ide-oda. Feltűnt egy kerékpáros férfi is: rajta ücsörgött a biciklijén, és nem merte a kormányt semerre elfordítani. Amikor aztán egy jégbucka miatt mégis megtette, azonmód felbukfencezett. Volt is nagy nevetés, mert az emberek azt hitták, szándékosan tette. Szóval javában zajlott az élet! A téli mulatságokat az tetőzte be, hogy valaki maskarát öltött magára, és ugyancsak beöltöztette élete párját is, akit felültetett egy fakutyára. Vagyis egy magasított ülőhellyel ellátott szánkószerűségre. Így száguldoztak a korcsolyázók között. Történetünk hősei tulajdonában csak egy szánkó volt, azon ültek, amíg lábbelijüket a korcsolyacipőre cserélték. Ez adta az ötletet a fakutyázáshoz. Nosza, felkerekedtek hát, ketten a ródlira ültek, egyvalaki pedig mögéjük állt, és a hátul ülő vállát fogva tolni kezdte a járművet. Ami kellőképpen begyorsult, annyira, hogy már megállítani, vagy elfordítani sem lehetett egykönnyen. A rajta ülők nagyokat rikoltva, hujjogatva élvezték az egyre sebesebb szánkázást. A hangulat a tetőfokra hágott. A száguldó hármas szinte egyszerre vette észre a jégvitorlást, ami a nádfalak mögött szinte átsuhant előttük. Ezt bámulva egyikük sem vette észre a rianást: egy jókora, széles repedést a jégen. Az önmagában talán még nem lett volna baj, de körülötte a víz sem volt kellően befagyva. Így aztán egy pillanat alatt mindhárman a vízben találták magukat, mert a jég beszakadt. A szánkó eltűnt a jég alatt, de nagy szerencséjükre mindhárman egymás közelében maradtak. A korcsolyás lábuk, ami súlyként húzta lefelé őket, nem érte el a tó alját. Ott evickéltek egyhelyben lebegve és segítségért kiabáltak.

A rémisztő esetet csak egy ember látta, aki egy félreeső helyen három gyermekét tanítgatta a korcsolyázás művészetére. A többiek már túl messze voltak. És akkor ez az ember odasiklott a helyszínre, hasra feküdt a jégen, három gyerekét arra bíztatva, hogy fogják meg szétterpesztett, ellensúly szerepű lábát, és bár nehezen, mégis sorba kihúzta a póruljárt alakokat. 

A kimentettek valóságos életveszélyben voltak. De szólni sem tudtak, annyira eluralkodott rajtuk a riadalom. Pedig akkor már túl voltak rajta. A férfi és három gyereke kikísérte őket a partra, majd szótlanul mindannyian visszamentek a jégre, és elvegyültek a korcsolyázók között.

Mire legalább egyikük annyire felocsúdott, hogy köszönetet mondjon, már nem látta őket. Azóta is emészti a lelkifurdalás, hogy elmaradt a hála, hogy nem tudta megköszönni nekik jótettüket. Igaz, a férfi mintha akkor mondott volna valamit: hasonló esetben maguk is ugyanezt tették volna… Lehetséges hát, hogy mégis megköszönte?