Csillagok között

Csendes nyári este, ketten ültek a vidéki kertes ház teraszán. A délutáni nagy meleg mostanra alább hagyott, és kellemes szellő simogatta a teraszról lelógó meztelen lábukat, miközben frissen vágott fű illata lengte be a környéket. Néha egy-egy autó hangja törte meg a tücskök ciripelését, mikor elhaladtak a ház előtt, aztán távolodott a zaj, majd újra elhalkult minden. 

Odabenn a házban már rég aludt mindenki, ezért ők is csendben, szinte suttogva beszéltek egymással, miközben a fejük fölött elterülő sötét eget kémlelték. 

- Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte a fiú.

Az asszony nem válaszolt csak nézte tovább a megannyi fénylő csillagot, amelyek szinte táncoltak a sötétben. Úgy érezte, ilyenkor a csillagok is boldogabbak, mikor ők ketten együtt lehetnek. Mintha csak nekik táncolnának ünneplő ruháikban a kis pontocskák. Néha felvillannak, talán megperdülnek, de egészen biztos, hogy ünnepelnek. 

- Csodálatosan táncolnak nekünk! – mondta ki hangosan.

- Igen, mozognak, de nem hiszem, hogy te azt innen látod anya. – nevezett a fiú.

Most sem válaszolt neki, csak mosolyogva kémlelt tovább. Fölösleges volt vitatkozni, hiszen Öcsi ezt nem értheti, ezt csak ő tudja és a csillagok. Ők látták hányszor virrasztott a fia miatt aggódva, mire felnőtt, hányszor forgolódott álmatlanul, mikor elengedte a nagy városba, és azt is tudják mennyire boldog mikor megérkezik a hívás: „Anya! Indulok haza.”

- Látod? Az a csillagkép a Hattyú, – mutatott a fiú az égre. – legfényesebb csillaga a Cygni. Ott a hattyú alatt látszik a sas csillagkép, a sastól keletre a lant, aminek a legfényesebb csillaga a nyári égbolt legfényesebb csillaga. 

És a fiú sorra mutatta a csillagképeket. Mesélt a gyűrűs ködről, a planetáris ködről és még sok égi jelenségről, miközben az anya úgy követte a fia által mesélteket, mintha értené. Pedig valójában nem a csillagok miatt maradt fenn ilyen sokáig, csakis miatta. A fiáért, aki olyan szenvedéllyel mesélt a fényes égitestekről. Értékes volt számára minden pillanat, amit kettesben töltöttek, ilyenkor igyekezett minél többet magába szívni: a szavait, a mosolyát, az illatát, a göndör kacajait, melyek mosolyt csaltak mindenki arcára. 

„Hálás vagyok, hogy ilyen tájékozott, intelligens és jószívű fiam van!” – sóhajtott az asszony boldogan. 

- Mi a baj? – reagált azonnal a fia a sóhajra.

- Oh! Semmi, csak elgondolkodtam.

- Min gondolkodtál?

- Mit gondolsz? Ha majd meghalok, én is fenn leszek az égen a csillagok között?

- Nem vagyok ebben biztos, de nem akarom, hogy ilyen korán meghalj. – ölelte meg anyját.

- Én azért mégis úgy gondolom, hogy ha már nem lehetek itt, akkor ott lenne a legjobb. – bújt fiához. 

Hosszas csend következett. Látszólag az eget kémlelték, de mindkettőjük gondolata az előbbi téma körül forgott. Elmenni és elengedni egyaránt fájdalmas dolog.

- Tudod mit? – kezdte végül a nő. – Ha meghalok, egészen biztos, hogy a csillagokig eljutok. Akkor majd, ha felnézel az égre, figyelj nagyon jól engem! Jelezni fogok neked, kacsintok majd valamelyik mögül, hogy tudd, veled vagyok. – mosolygott, de a szemét nem érte el a mosoly.

- Minden nap figyelni foglak. – suttogta a fiú és lenyelte a gombócot, amely annyira szorította a torkát.

Sokáig maradtak még, az eget kémlelve, aztán nyugovóra tértek. Rövid volt az éjszaka a másnapi búcsúzkodás előtt. 

Aztán hosszú hetek teltek el, amikor csak a telefonos kapcsolat maradt nekik. Néhány érdeklődő mondat a munka mellett, gyors beszámoló a legfontosabbakról, se illat, se a mosoly látványa, se igazi szívből jövő göndör kacaj. Aztán Öcsi megbetegedett.

- Nyugi, megleszek anya! – mondta a telefonba egyik nap. 

- Azért csak vigyázz magadra fiam! Veszélyes ez a járvány.

- Erős vagyok én. Hamarosan túl leszek rajta, már sokkal jobban vagyok.

De a szavak nem nyugtatták meg a szülői szívet. Így volt ez minden alkalommal, mikor bármi gond volt. Álmatlan éjszakák, nehéz szív.

- Mondjátok csillagok! Tényleg jobban van a fiam? – kérdezte hétfőn este az ablakból. - Ti láttok mindent, vigyétek el hozzá az én anyai erőmet! Gyógyítsátok meg őt!

De a csillagok nem válaszoltak, nem táncoltak és nem ragyogtak. Szinte mozdulatlanul állt az égbolt.

Másnap az angyalok magukhoz szólították a fiút. 

Az anya napokig csak bolyongott és próbálta elfogadni az égiek akaratát, de nagyon nehéz volt. Úgy érezte az anyai szíve egy szempillantás alatt meghasadt és darabjaira hullott.

Intézkedések hosszú sora következett. Tények, időpontok, engedélyek, kivizsgálások, telefonok, üzenetek, egyeztetések… reggelek, nappalok, délutánok és hosszú éjszakák, aztán újra elölről, és megint…és megint. 

Esténként nehezen tudott elaludni, csak a csillagokat figyelte szomorúan. Miért őt vittétek el? – kérdezte ilyenkor. Miért ilyen korán? Miért hagytátok, hogy ez megtörténhessen? – De a csillagok némák maradtak.

Néhány nappal később Öcsi hamvai nyugovóra tértek és az intézkedések sorát felváltották a céltalan szürke hétköznapok. Minden nap szinte ugyanaz a rutin, miközben a sebes szív egy része üresen tátong.

A napi munka után esténként még mindig az eget figyelte, várva valamire, egy jelre, bármire, ami megerősíti abban, hogy a kettőjük kapcsolata nem szűnhet meg létezni. Valami, ami túlmutat a földi valóságon. De a csillagok még mindig hallgattak, hiába szólt hozzájuk, ezért nagy sóhajtással elköszönt tőlük.

- Szeretlek Kisfiam! Bárhol is légy most. – emelte arcát az égre és becsukta pilláit fáradtan miközben forró könnycsepp folyt végig arcán. És mikor kinyitotta, egy fényes csillagot pillantott meg, ami szinte táncolt az égen. Mozdulatlanul figyelte a csodás égitestet, ilyen fényeset azelőtt még soha nem látott, szinte megbabonázta a csillogása. Aztán egyszer csak kialudt és szinte azonnal újra felvillant. Az anya szája széles mosolyra húzódott.

- Én is Fiam. – suttogta.